2007. július 27., péntek


Nyugtatóként funkcionáló Chopin zenemű szól a háttérben, miközben művemet alkotom éppen. No melyiket. Eztis, meg ezt a Kalter Manót is. Csak tudnám, hogy miről szól. Mindegy is.
Nos. Eddigről. A nyár nagyon eseménydús, pont annyira, mint eddig soha. illetőleg, semmi sem történik, csak van esemény. (mégilyet.) Ezt persze még magamnak is meg kell magyaráznom, merthát valljuk be, egészen érdekes eszemfuttatás volna ez, ha lenne ilyen, de nincs, és ezzel én magam is tisztában vagyok, dehát, egyeseknek jobban megy a mellébeszélés, mint ketteseknek.
Tehát CSB-t követően csoportos csoporttalálkozók tömkelege után leugrottunk Almádiba P. Lillával, és kellőképpen leégtünk a balaton vize fölött lebegve az óriásúszógumikon. Nekem abból ilyen neonrózsaszín jutott, de nem néz ki rosszul.
Aztán Hévízen megérezhettem a leégés melléktermékét, a hámló bőrt dögivel a lakásban. Deott jóvolt a kicsit sós és sajtos pizza. Mostmeg ugye megyünk Lillával Mikiegér meg Petra után Kapolcsra Manci nénihez a Dózsa utca tizenhárom szám alá, de mi valójában megszegjük a magyar nyelv csodás törvényeit, és inkább benn a kertben sátorozunk le. Ottaztán párnapi vigadozás, egykis sziget, talán egy nap. Az első jó volna Emil.RuleZ! meg Manu Chao, meg a kis Mano Negra, aztánmegmár készülhetünk a kettőezerhetes-kettőezernyolcas tanévre.
Jajj. Hát kell ez nekünk?
Nekem nem. Én Költő leszek, vagy író, mint Kalter Manó, vagy agykutató. Patológusi álmaimat meg szertefoszlattam, mert az talán kevésbé izgalmas. (persze előbbieket bárki megcáfolhatja.)
Néha már rémálmaim vannak a sulit illetően. Meg Vérfarkasokat és Moncsicsiket is. Az a csúszós, és hideg kőpadló, és a fehér falak, a recsegő parketta a rajzteremben, és én folyton a padlót nézem...De valójában. Az iskola csak arra való, hogy bejárjunk, és nincs más dolgunk, mint figyelni az órán, otthon megtanulni a dolgokat, ami nem nagy feladat, és néha izgulni, hogy vajh, mi lesz holnap, reggel stresszesen kelni, hogy baszki, már megint, de amint vége, akkor végre vége, és előrébb léptünk az életünkben.
Ez nagyon szép, és nagyon jó. Majd ehhez tartom magam. És nem próbálom meg folyton kitörtni kezem-lábam, csakhogy ne kelljen bemenni.
Aztán. Most következzen valami aktuáltéma.
Megtaláltam közös dalunkat József Attilával. Meg azokat a régi és használható szerzeményeket, és rádöbbentem, hogy vénülünk. Lassan betöltöm a huszat (de tényleg lassan) és még kocsim sincsen. Bár. Úgy érzem nem is nagyon izgat.
De milyen szépek voltak azok a régi szép idők, amikor csak megjátszottuk, hogy van valami baj, még mostis, de a gyerekek túl gyorsan felnőnek manapság, és hamarosan már nem kell jó színésznek lennünk ahhoz, hogy sikerüljön a jelenet. Megvoltak a témáink. és órákon keresztül tudtunk beszélni róla, és fűztük tovább, ahogyan azt kell, mert minek hazudozzunk, de ilyesmik márcsak közeli barátok közt esnek meg, és nem olyan sokszor. Mostmeg. Itt ülök, és magamnak írok egy blogra. Olyan dolgokról, amik engem érdekelnek, és nem veszem figyelembe a blogomat olvasók nézeteit, meg az érdeklődési körüket, és ezért van az, hogy ezt a blogot csupán csak ketten olvassák, a többiek megcsak nézik, és inkább elmennek megnézni az iwiwjüket.
Tehát. Író sem lehetek.
Persze nem szomorít el.
Mert a világ tökéletes.

Bild: Clan Destino. Azért van itt, mert nekem tetszik, habár így már ketten lőnek az olvasóra. Egy majom, és egy ember.

2007. július 13., péntek

Elismerem, mégiscsak van értelme a munkának. Decsak a cél érdekében. amúgymeg. Zsebpénz. Még mostis.
Ma is zsúfolt a nap, de éppen jó.
Nincs mit közölnöm, csak a helyesbítés végett írtam ezt ide.
Köszönöm, köszönöm.

2007. július 11., szerda

Eza Csillebérc egyszerűen nem hagyja nyugodni az embert. Igazigaz, hogy hétfőn találkoztunk emberekkel, hogy megbeszéljük azt, hogy csütörtökön mikor találkozunk, node mégis. Talán nem volt elég hely a fejemben a dolgok raktározására, hogy mondjuk a mai napon, vagy holnap, vagy ezek előtt, tábor után egy nappal bármi is eszembe jusson róla. Eszembe jut, de nem valami konkrét, az egész csakúgy felemelő volt. A Csillebércről élő képem az, amint egy rakat csoport sétálgat lassacskán a kajálda felé a négyes faház A/6-os szobája felé eső oldalán, és mi még csak ott állunk, hogy várjuk lacikáék csoportját, és biztosan utolsókén érünk oda enni, persze nem, mert valaki úgyis előre fut tőlünk, és beeseünk a középső szakaszba, de nem kizárt, hogy elkésünk az óráinkról. Dehát ez nem csodás? Dehogynem.
Másik agyamat kitöltő gondolatsor az, hogy miért akar minden korombeli ilyen lázasan munkával pénzt szerezni. Egyeseknél megértem, de irritál. Valahogy olyan érzésem van, hogy ebbena világban már ez is divattá vált. Minél hamarabb van munkád (márígy tizennégy felett), annál biztosabb a jövőd, az,
hogy van pénzed minden bizonnyal biztonságot jelent, de ilyen időkben még nem a zsebpénzre támaszkodik a fiú és a lány? Namindegy, akkor én biztosan ingyenélő vagyok. Vagycsak az zavar, hogy minden barátom foggal körömmel kutat munka után, mégha az szórólap osztogatás is háromszázas órabérrel. Jaés ezért fel sem lehet őket hívni, hogy hú, ráérsz ma, vagy holnap?
erre ő behunyt szemmel, fennhangon közli (nem is mondja, az olyan alantas.), hogy
-Neöm, nöem. Tudod én dolgozó ember vagyok, nem érek rá olyasmikre, mint vattacukor evészet. Különben is. Az pénzbe kerül, neked honnan van rá kereted, hogy vegyél vattacukrot? Ingyenélő vagy?
Miért nem dolgozol?
Amásik lehetőség meg a következő lehet:
siránkozva, vágyakozón és nemutolsósorban leverve gyönyörű arctorzulásokkal a fejedbe mondja, vagy fölötte elhúzva a dolgot.
-Jajj, nem érek rá sajnos, pedig annyira mennék, de dolgoznom kell, hogy legyen pénzem, nem akarok anyuaputól kérni, mert biztosan azt hiszik, hogy a nyakukon lógók. Mostmeg főleg nem adnának pénz vattacukorra, hogy dolgozom. Csak másra is kell, meg a találka időpontja egybeeseik a munkaidőmmel. Annyira szar az egész. Szar meló, szar helyzet.

Na. ezt is az infláció okozza, nem?

2007. július 6., péntek

Nos. Csillebérc. Gyorsan elszállt a nyár fénypontjának tíz röpke boldogan történéstelen tartalommal teli napja. az az igazság, hogy perpillanat semmi mást nem szeretnék, mint megint visszamenni, és újrakezdeni, de gondolom ezzel olyan nagyon sokan vannak és lennének így. (Parastmount Pictures) Valahogyna írni se nagyon tudok most erről, pedigpedig... A belga nagyonjóvolt. A filmen meg látszik, ahogyan járom rá a kretén tagbaszakadt táncomat. Sebaj. Szexplanéta. Az mindig jó. Aztán kaptam egy könyvet is, elvileg az agyam fergeteges pörgése miatt (írhattam volna aztis, hogy forgása, mertaz mennyire jó, de igyekszem leszokni ezekről a hülye mondatzavaró alliterációkról.) De szerintem mindössze azért kaptam ezt most, mert Ibi néniek szimpatikus voltam. Ú. mennyire őszinte.
Csillebérc nekem sohasem az a nagy barátságos nagy szerelmes tábor. Mert miért lenne. Az egész életem nem az. De Szticcsel éppen ezt beszéltük ezévi utolsó Csillebérces toalettúránkra menet, hogy ettől függetlenül a tábor kurvajó volt (natürlich, merthogy Péter csinálta a dolgokat. Szeretjük is a férget.) És nem az olyan dolgok tették jóvá, minthogy a diszkótekben a lassú számnál a fiú vállára borulva becsukod a szemed, vagy a másikat stírölöd. esetleg, hogy megtaláltad lelki társadat, és legjobb barátodat. Vagyhogy megnyertük a versenyt (:( Nem nyertük ) Még a számháborút sem, és ha ezek meg is történetek volna, nemmondom, hogy szar lett volna, mer biztosan dobott volna egyet a dolgon, de enélkül is talán eddigi táborozásaim közül a legjobb volt.
Már várom az őszi kirándulást. Nagyon. Mert addig sem kell suliban lenni. Helyette pedig külföldön leszünk, {és kedves, aranyos, (najó...) } jó társaságban. Nos. ennyi, ha lesz CSB-s kép ami jó, akkor teszek fel ide.
http://www.okosodo.hu