2007. szeptember 30., vasárnap

Utolsó. Meg még kettő, és egy kis szabad levegő.
Persze ez a vasárnap is el lett cseszve alvással. Miaz, hogy felkelek négykor, fönnvagyok egy órát, aztán alszom tizenegyig, aztán felkelek, fennvagyok két órát, és alszom ötig és fennvagyok addig, amíg újra el nem alszom? (csakmert most már majdnem két órája ébren töltöm az időmet Róma szomorú, véres, izgalmas, és tanúlságos történetével.) Az éberebb pillanataimban, amikor törit tanultam elgondolkodotam azon, hogy ez a dolog nem is olyan nagyon nehéz. Már a legelején kénytelen kelletlen voltam belátni, hogy ez aztán már végképp nem az én asztalom.
De ma valahogy más volt. Valami megváltozott...(úúú azannya.) És ezt a dolgot úgy értem, hogy elolvasod egyszer, aztán mégegyszer, és még kétszer, és így lehet, hogy majd nem okoz gondot egy hármas dolgozat megírása, hiszen ki garantálja, hogy négyből legalább egy olvasást kellő figyelemmel követtünk el? Senki. De ha feltételezzük, hogy mondjuk egy és felet igen, és néminemű segítséget is belevésünk a padba,akkor minden bizonnyal semmi gond nem lehet, ha ügyesek vagyunk. Persze megeshet, hogy minden szempontból csak magunkat hitegetjük, mert lehet, hogy egyáltalán nem tudjuk, még a puska segítségével sem, vagy az egészet levágjuk. Az annyira szép volna. És a mai napon egy másodpercre azt éreztem, hogy igen. Ha rákérdeznének tudnám, mit kell mondani. Aztán elveszett ez az érzés, és elaludtam. Mindez majdnem annyira szomorú, mint Róma története.


A tartalom minimál, az értelem nulla foknál áll, de agytömés idején forulnak meg a legjobb, és leghosszabbra nyújtható gondolatok a gépteremben. Ilyenkor csalunk. Mindenki azt hihetné, hogy nagyon bele vagyunk merülve a történelem viharaiba, persze nemis. (ez onnan is látszik, hogy az egy órányi ébrenlét alatt nem lapoztam.) Még olyasmin is gondolkodtam, hogy hogyan csinálják a rúdcukrot.
De azt megtudtam.
Előszöris a cukorból karamellt készítenek. Jó sokat, majd két részre szedik. Az egyik részét színezik, mondjuk vörösre, hogy ne pártoljak el önmagamtól, ez lesz a külső színes rész, a másikat pedig még nyújtogatják, és dögönyözik (nemtudok jobb szót), hogy levegős legyen. Ebből lesz a belseje. (olyan példát láttam, amikoris a rúdban egy írás volt, ésha bárhol eltörték, akkor az írás még ott maradt) Erre is van magyarázat. Mégpedig a következő.
A nevzett vörös mázból óriási betűket formálnak, kicsit megnyújtva, majd hozzáteszik, mondjuk úgy beletekerik a betűket levegős cukorba, és arra teszik a vöröset. Aztán a nagy rudat nyújtják, és amíg szép vékony nem lesz. Ha megszáradt, akkor a nagyon hosszű cukorkát feldarabolják, becsomagolják, és már mehet is a boltokba.

Jó volt erről gondolkodni. Meg azon, hogy vajon akinek nagyobb a szeme, mint az enyém, az nálam többet lát, vagy sem?
Biztosan ezt is tudják, biztosan nem és biztosan hülyeség ezen gondolkodni, dehát Marius és Sulla közé befér egykis elmélkedés.
Arra jutottam, hogy akinek nagyobb szeme van, mint nekem, annak jó. Főle akkor, ha olyan gülü, hogy látni a szemgolyó golyó alakját a szemhéj alatt. Szerintem az szép. Vagy a csíkszerűen szűk szemek. Olyan szigorúan tudnak nézni, meg komolyan. Csodaszép, csak nehezemre esik bárkinek is a szemébe nézni.
Olyan nehéz, mert elugrik onnan a tekintetem. A beszélgetés egy játék, ami arról is szól, hogy belenézzek-e a szemébe, vagy sem.
Nem minidg jön össze.
Talán majd egyszer, egy hasonlóan rövid vasárnapon rádöbbenek, hogy ez sem olyan nehéz, talán csak egy másodpercre világosulok meg, de az az egy másodprec okot ad majd az elkövetkezendő másodpercbeni szembenézésre. Hát most megyek aludni, sikeresen ébren voltam majdnem négy órát.

2007. szeptember 28., péntek

Álmomban pillangó voltam.
Nem. Én vak, japán, férfi, és sokat dohányzó. Egy mesterséges tónál laktunk. Üveglapok voltak a tetjén, és vakságomban elvettem egy nőt. Ő is vak volt. Már aznap dohányoztam. Ami nem tetszett, azt a tóba löktem. Aztán egyik napról a másikra visszatért a látásom. Mégilyet. Ez gond. Nem is annyira örültem neki japán ,voltvak , házas férfiként, hogy régi vakságomból egyszercsak kigyógyulok, és láthatom, ahogyan a füst elszáll a dohányból a mesterséges tó felett. Hazudnom kellett a feleségemnek. Mert ő még akkor is vak volt, és az is maradt. Csak annyit mondtam, látom a fényeket. Azt mondha, ha nem volnék én is vak, akkor nem vettem volna el. Mert akkor látnám, hogy milyen. Hogy mennyire tehetetlenül néz ki. És nem bírná ki, ha amiatt válnának el útjaink, hogy egyikünk látta a másikat. Önző volt, és én is. Mit lehet tenni? Emiatt az aprócska gond miatt még többet dohányoztam a tó mellett szürkületben. A csikkek ott úsztak a vízen, és sárgák voltak, és undorítóak, de kit érdekel, egyszer elfeledtették a gyomorcsomózó bánatot. A feleségemet nem szerettem. Miután a feleségem lett, már nem. Akkor már csak olyasmi volt, mint egy hőn áhított karácsonyi ajándék. Megkaptad, eldobod. De neked van ilyen, éshát miértne legyen. Hát nekem is volt. Volt az a nő, és örültem, hogy lehet, mint másoknak.

Jobban szerettem dohányozni, mint a nőt.

Aztán bementem a konyhába. Kérdezte, hogy látom-e, hogy hol a lámpa. Miértne látnám? És mondtam, hogy persze. Aztán a feleségem meghalt. Énmeg elszívtam egy szál cigit.

Őt is a tóba dobtam.

2007. szeptember 25., kedd



Bevallom (amelyik mondat ezzel a szóval kezdődik, annak a vége, sőt a szó utáni folytatása is csak valami celebszerencsételnség lehet az értelmet nem ismerő fajtából, és éppen ezért kezdem ezzel a szóval a mondatomat.) mostanság a napjaim (bár meglehet, hogy a kialakuló depresszív légkört csak a szintén kialakuló időjárás alakítja ki lassacskán) eseménytelenek. És unalmasnak is mondhatók. A mindennapjaimban nem történnek izgalmas és érdekes dolgok.


Mások számára.


(ú, mennyire pozitív)

Ma például (csakhogy szokásomhoz híven, kivételesen logikátlanul, rendkívül paradox módon ellentmondjak önmagamnak) a Jenőben voltunk. (merthogy ez egy esemény, csak annyira nem nagy, mint amennyire az amerikai filmekben minden más az) Itt persze megtörtént azoknak a bizonyos nosztalgikus történeteknek az elmesélése, de én nem tudtam olyanokat mondani. Még kitalálni se volt erőm, meg "habitus"-om se, ígyhát inkább ültem a fűben, és ollóval vágtam a füvet. (ha valakinek hasonlóképpen sok ideje van, mint nekem, az elmehet oda, és megkeresheti a remekművemet, mert a kezem nyomát vágtam a fűbe) És akkor azért egy kissé elgondolkodtatott a dolog, hogy ugyen én miért nem tudok konkrét dolgokról beszélni, meg mesélni, és írni se, és miért csak a kósza gondoltatimat írogatom le még kószábban. (és miért a tanórákon) Meg amikor azt gondolom, hogy na igen, most valami érdemlegessel állhatok elő másnap reggel, meg a nap folyamán, hogy azért mégse legyen csend, mint ma az ebédlőben (mert a császármorzsa finom volt), akkor kiderül, hogy az az érdemleges dolog kevésbé érdemleges, mint akárki más tegnapelőttről előszedett története. Tehát inkább hagyoma sajátomat, és meghallgatom a többiekét. Aztán jöhet a véleménynyilvánítás, attól függően, hogy a dolog jó vagy rossz e. És akkor válogathatunk a különféle szavak és kifejezések színes tárlatából. Például a Jajj, dejó! vagy a Basszus. esetleg az A szemét állat! kifejezések jól megállják a helyüket. ehhez társul az arckifejezés.
Tételezzük fel, hogy Prisztrungler Baltazár nagynénjének szeretett macskája tegnap elhunyt, és ezt elmeséli neked, és te ezt követően kellemes mosollyal az arcodon közlöd, hogy "Szegény állat" vagy "Nyugodjék békében!", akkor Baltazár azt feleli, "Ne nevess, ez nem vicces! Amália néninek ez volt a kedvenc macskája." és azt követően az ő szája sem húzódik mosolyra, akkor vélhetően nem esett neki jól a mosolygásod. Ellenben, (bár a dolog, tényleg nem mosolyogni való) ha Baltazár is mosolyogni kezd, akkor minden bizonnyal semmi baj.
Persze nem árt, hogyha, amennyiben a dolog hidegen hagy, eljátsszuk a teljes figyelmet, és átszellemültséget. Hameg érdekel (éshát miértne érdekelne) akkor semmi gond, az egész jön magától.
Bár...azt hiszem az ilyesmit mindenki tudja magától is, csak mindenki titkolja azt, hogyha valamit magasról leszar. (vagy nem)

Tehát az életem mások szemében eseménytelennek, sőt reménytelennek tűnhet. Én szeretek élni. És a világ persze nem tökéletes, de így tökéletes.
Aki éhezik, az biztosan enni akar, aki fázik, azmeg meleget. De nekem azthiszem egyiktől sem kell tartanom. Ígyhát azok, akik tartanak tőle utálhatnak. Talán joggal is. De szerintem úgy volna a fer, hogyha az, akinek van, az ad annak, akinek nincs. (vagyis nekem édsanyám ezt mondta, énmeg szerintem az ő gyereke vagyok) És szerintem jó, ha süt a nap, meg az is, hogyha esik a hó (bármár esne) meg a matekdoga egyes is jó. Csak éppen elkeserítő, de azért jó, mert legalább kesereghet valamin az ember. És mostanság, a nagy eseménytelenség közepette egyszer voltam bánatos úgy istenigazából, akkor egy órát vett igénybe, hogy hazamenjek kápmegyerre gyalog, és milyen jót tett. (figyelmébe ajánlom minden bánattal küzdő embernek, hogy gyalogoljon haza) Merthát, megoldás az öngyilkosság? Talán három éve azt gondoltam volna, hogy persze, dehát márcsak a verseny kedvéért is a mennybe jutok Mihalics. Ha valaki közölné velem, hogy öngyilkos akar lenni, talán az előbb leírtakat felmelegetve úgy tennék, mint Baltazár barátunk beszélgetőtársa (te) és bújkűló mosollyal az arcomon azt mondanám "Ne tedd!" vagyhogy "Gondold át mégegyszer!" vagy "Ugyan miért?"
Igaz, ezzel egyáltalán nem tolerálom a belső érzéseit, és talán méginkább összetöröm a lelkét, hiszen egy kacajjal kettéhasítom az öngyilkosságról dédelgetett gyönyörű rémálmait, dehát...



Nem mindenki úgy gondolkodik, mint én.
Éshogy ez megint mennyire jó. És általánosan feszegetett kultúrbeképzelt és egyben proletár téma is, hogy a világ mennyire színes, és mindenki mennyire más. (pedig milyen sokszor hangzik a "a ti tökre ugyanolyanok vagytok" mondat...) Deezmár új négyszöget érdemel.

(biztosan nem erről írok majd legközelebb.)

Bild: Leon Bakst. Egyedül ül, de mosolyog. (mert arra van a festő)




A habitus kifejezést Viktor Irén biztosította a szöveg számára.

2007. szeptember 17., hétfő

Mit meg nem adtam volna úgy két évvel ezelőtt, hogy betegséget színlelve (ami nekem annyira jól megy) hiányozhassak a suliból pár napot. Olyankor itthon hagytak egyedül és azt csináltam, amit akartam, de most. Ha itthon kell ülni úgy, hogy az ember azt sem tudja, hogy milyen közel üljön a lavórhoz, hát csöppet sem kellemes. Csüllög Katica (mert ő mondta, hogy mikor fiatal volt, akkor Katicának hívták) mesélte, hogy amikor meg mi még ennél is kisebbek voltunk Mickával, akkor képesek voltunk egész nap rajzfilmeket nézni, pedig már az összeset láttuk elejétől a végéig. Közöltem, hogy én már nem tudnék egész nap tévét nézni, még akkor sem, ha a Harcosok Klubját kéne néznem, vagy a Good bye, Lenin! -t (pedig azokat szeretem). És láss csodát. Mégis erre kényszerültem. Vagy a diétás kajákat eszem, vagy iszom, vagy a gyógyszerek, vagy a lavór feneke, vagy alszom, vagy a TÉVÉ!!! (ezt most olyan drasztikus zenei aláfestéssel kéne elképzelni, meg a késközeledéses félelmetes hegedűhangokkal, amikből minidg max négyet játszanak le.) Talán nem kellett volna elszólnom magamat, mert meghallotta az ég, és vicces kedvében volt éppen.
De sebaj, a világ tökéletes.
Példának okáért ma megyek Klarinétra, és ez jó. (csak nehogy rosszul legyél)
Erről meg eszembe jutott Orekrád Oszkár. (...a magashegyi underground száma, a szeplős váll következik itt az mr kettő petőfi rádión...)
Allergiás voltam Orekrádra. Ami igazán nagy problémát jelentett, főleg a Képzeletbeli barátnál, mert csak arra az időre adták nekem, amíg a Pécsi gálára készültünk. Még képem sem igazán van Orekrádról. Aztán mondták, hogy vegyem meg. Ha ennyire szeretem. (hát tényleg annyira szerettem.) De a pénzt is szeretem? Mindegy, nem is volt rá. Aputól meg nem kérhettem, mert ... (basszus, nem tudom, hogy miért ne kérhettem volna tőle...) És itt a hiba. MIÉRT? (ezmeg az a rész, amikor leborulunk a földre, és az ég felé nyújtva karjainkat, síró hangon kiáltjuk az előbb feltűntetett {nagybetűkkel kiemelt} szó betűit.) Igen. Már annyira bánom. Pedig akkor de sok hangszerem lett volna. Hiszen Orekrád nem volt más, mint egy hangszer. Amire cirill betűkkel volt ráragasztva, hogy Fender. És asszem temperával volt lefestve. És Bőgő húr volt az E helyett. Hát szerezhetek még valahol egyáltalán ilyen csodálatos dolgot? Nemhiszem. De leglább van miről írni, és sirathatom is Orekrád Oszkárt, meg a saját baklövéseimet. (ide most úgy írnék valami sokkal csúnyábbat, csak lehet, hogy cenzúrázza a Sajátos Szabályok Bizottsága.) Hát. Ez volt rövid megemlékezésünk Orekrád Oszkár barátunkról. (és itt jönne a leszegett fejjel kiejtett "nyugodjék békében" a végén elhalóan, persze nem jön, mert remélem még nem halt meg. - a szerk.)

Ja. Még valami nagyon jó kifejezetten önnek, Mihalics János Joachim.

Csüllög Katica minden nap teázott, amikor Zitáéknál töltött egy hetet. A délutáni teázásai alkalmával semmi különös nem történt, de az egyik nap a teafőző hirtelen sípolni kezdett. (ez meg a drámai hatásszünet helye, pedig az ilyenfajta teafőzők minidg sípolnak, ha kell nekik. Különben mi hülye emberek nem vennénk észre, hogy felforrt a víz.) De nem akármilyen sípolás volt ez. Egy ismerős dallam csendült fel. A Dongó. (aztaaa.) Zita csodálkozott. Mégilyet, hogy egy teafőző eljátssza a Dongót délután négy óra huszonhét perc harmincegy máodperckor. "Csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban..."Levette a teafőzőt a a sütőlapról, visszatette, és a tefőző előlről kezdte a dalt. (leeseik az állunk.) Zita már nevetett is egy kicsit, de mivel Csüllög Katica teázni kívánt, éshát ő is, ezért eltekintett a dologtól, kiöntötte a vizet a Camtekes, vörös (hát mégis milyen?) bögréjébe, mert csak abból iszik, és English breakfast teafüvet tett bele (az is vörös dobozban van natürlich.), aztán tejszínt, és Csüllög Katica társaságában elfogyasztották délutáni teájukat, amolyan angolos módon, miközben paranormális dolgokról beszélgettek, mert Katicának előfizetése van az UFO magazinra, és boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Ende

(Tizenhetedikére szóló estimese.)

Na. Egyelőre ennyi. Most játszom valami születésem idejével azonosan kelt ősrégi játékkal. (hogy mennyit fejlődtek azóta a játékok.)

Bild: Furcsa nő és lakkozott körmű kéz, illetve különbözű színű, méretű és egyébségű teáskannák, vagy teafőzők, a tegnaptól a holnapig. (Válassz egyet Mihalics János Joachim.)

Jesszusom. Megint a Foundation megy!!!

2007. szeptember 11., kedd



Már érződik a depresszív buzulás a fák ringadozó lombjaiba, hogy beleveszik az arcunk a ködbe, és pironkodva állunk a csekkel meg a bélással a sorban, pedig már majd leszakad a maradvány lábikránk, és romantikus alultápláltságban kezdünk szenvedni, és nézzük a felhőket, úúú, hogy rohannak, mert ez mennyire de mennyire egy idillikus lósz#r... Na gondoljátok meg proletárok, nyitva hagytam nektek a mondatot.
Tényleg mindenki kezd megint begolyózni a mindenki mástól. Legalábbis én most kibillentem egy percre a tökéletesség állapotából, (persze így is higgadt maradtam) (hahaha), és ilyen már rég fordult elő. (viszonylag) Nem igazán vagyok már képes sokáig elviselni a semmin való haszontalan hisztit, szenvedjünk diszkréten. Időnként szomorú és ideges leszek ettől. Nem tudok vele mit kezdeni. De ha meg nem kezdek vele semmit az ég világon, akkor meg az a baj. ez mindennel így van. És megint eljutottunk a szenvedés, no igen, és Mihalics János Mózes mondja, a szavazás fontosságához. (Mert szavazni, kell.) ezen az áldott dilemmán való rágódás azoknak a bizonyos embereknek a lételeme, mint a politika, a pénz, meg a szerelem, csak ezeket fontosnak is tartjuk, azt meg nem. (najó, a politikát nem tartja mindenki fontosnak, de anélkül nem megy)
Dehát miről is szól megannyi film, és könyv, meg képregény. Arról, hogy a főhős, főszereplő, esetleg Kalter Manó hosszú és kitartó erőfeszítéssel átvergődi magát az élet viharain, vagy egy rosszul kezdődő időszakon, de aztán minidg akad benne valami jó. És a szenvedésben is várhatjuk a jót, úgyse lesz rosszabb (ha már egyszer ilyen sok helyről ömlik ránk ez a történet) és ez persze azt is jelenti egyben, hogy mindenki szenved. ("Csak én tudok versemnek hőse lenni...") És ha egyszer ennyire sok minden szól erről, akkor a mondat már alá is van támasztva.
És mennyire jó is lenne, ha ez így volna. Csak az a baj, hogy én ezt egyáltalán nem tudom. Csak milyen jó dolog belelovalni magadat egy ilyen logikusan összehozott eszmefuttatásba.

A mai napon még egy dolog fennakadást okozott életünkben. Péterfy Bori Petőfirádiós száma, meg a Foundation vagy mi. Egy ideig élvezetet nyújtottak, de ha már a csapból is az folyik, (vagy hülyegyerek ne hallgass Petőfirádiót!) akkor a menet közbeni dúdolással az ember nemcsak önmagát, hanem környezetét is károsítja. És kénytelen kelletlen, ismételten meg kellene szeretni ezeket a számokat (bár "nincs van" is az, hogy nem szeretjük) és ha így dúdolgatjuk magunkban, akkor mondhatjuk, hogy: Hát azért dudorászom ezt, mert szeretem.
És ha valami zenét az ember szeret, akkor persze, hogy ne jut eszébe a szövege, de még a dallama sem, mert miért jutna. Eszébe sem jut. Csakhogy hallgatni akarja. Helyette az ilyen számok zaklatják. De ha mondjuk ezt a kettőt megszeretném, akkor lenne más, amit nem szerethetek, de legalább ezek nem fognak az eszembe jutni.
Ó. Mennyire egyszerű...

(namost megint szövögetheted tovább kedves és mélyen tisztelt Mihalics János a dolog lényegét, tartalmi értelmének tartár.)

Bild: Mártás.

2007. szeptember 3., hétfő


Nos. Erre vártunk, ezt utáltuk, ez is eljött, és hát nem menekülhetünk előle. Persze mosérzéseim szerint egy fokkal jobb, mint mondjuk egy éve ilyenkor. De komolyan. És. ezzel a mondattal le is rágahttunk volna minden csontot, de ne tegyük meg, minvel akkor nem lesz ilyen aktuálpolitikai témám, és másra meg senki nem kíváncsi. Vagy. ez van, most ezt kapjuk a tányérba. Én minden bizonnyal otthagynám, mert nagyon válogatós vagyok.
Tehát. Kezdjük a kezdeteknél, amikoris a dugó, ami reggel keletkezett a város minden pontján és valószínűleg egyszerre, feltartotta a járműveinket, így esedékes lehetett volna a reggeli késés, de nem lett az, ami már "idegnyugatató (felhőjáték a gőz, s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás..."), hiszen ha nem késel, akkor bemehetsz a tömegbe, ha elkésel, akkor két választásod van. Hátul mész be a tömegbe, elől mész be a tömegbe, és ez a legszarabb, vagy egyszerűen nem mész be a tömegbe. (ez a nagy szünet direkt van itt, mert megpróbálom minél inkább áttelepíteni valós beszédjegyeimet a monitorra.) De ez igazából mindegy is, csak foglalja a helyet. Ahelyett a csodás és nélkülözhetetlen szónoki és közaltató, de mindenesetre időnként mulattató beszéd helyett, amelyet kora reggel hallhattunk. Formaság. Formalitás. Hagyomány. Aztán hallhattuk a magas hangú kisleányt a Pillarebegtetéssel ötvözött magánszámában igen magas hangon beszélni, aztán egy egyértelműen fenomenlis, és gyönyörű NEM-et és cseles kibúvást, és jöhet a kártya. A festő szakot meg ellepték az "idegenek". Furcsa is volt ott egy csomó más embert látni. A kálvin téren pedig nem találni, sem a közelében egy olcsó, műanyagszékes kávézót. Na a mai napról ennyit.

Jöjjön a politika. Nem értek egyet a Magyar Gárda álláspontjával, és mostanában sokat néztem az echo tv-t. Iagzából élvezem a politikát hallgatni. Néha már olyan gusztustalan, hogy az jó.

Ezen felül. Ha bárki írna egy szerinte jó színdarabot, az adja már oda nekem. Talán visszkapja. És. Kívánjuk, hogy minden elképesztően nagy szabású, és növekvő tendenciával rendelkező társadalmi csoportosulás, amelyet az iskolai diákjai terveznek, és terveztek megvalósuljon. Beleértve a mieinket is. (szeretnénk ugyanis összehozni egy színjátszókört valami irodalmi alappal, és minimál hozzáértéssel)

Hát, Éva, asszem most ennyire futotta, vagyis nem csak ennyi lenne, de nagyon éhes vagyok, és nem tarthatok víz és zöldségnapokat, mert azok meg mire jók, meg játszani szeretnék, szóval ne haragudj.

Azért felteszem ide a megszokott képet. Ami ugyebár jól mutat ott, ahol van.