2009. február 24., kedd

Este.

"Egyedül sétáltam, szépen, csendben,
lazán,

És akkor jöttek a szép lányok."






ezt egy sztk keretes szemüveges bácsi mondta egyszer az utcán.

2009. február 22., vasárnap


Lehet, hogy ez a tavasz kezdete.
Gondolja magában Kalter Mano, saját életének eddigi kizárólagosan egyedüli főhőse. Az idő pont olyan hőmérsékletűnek tűnt az ablakból, mintha már nem kéne annyi réteget magára húznia az embernek, ha biciklire ül, hogy ne érje el a pedált a kilenc gatyányi vastagság miatt. Ígyhát Mano úgy dönt, hogy biciklizni indul.
Kimegy az erkélyre, színpadias mozdulatokkal lerántja a ponyvát a kedves, tündérszép színű KTM-jéről, rámosolyog, felveszi a biciklizéshez használatos kabátját, ésmáris suhan a szabadság szelében. Azon elmélkedik, hogy akár még a kormányt is simán elengedhetné, mint a filmekben, és hátradőlhetne a semmibe, mert annyira a mindenség része most is, hogy a szép kék levegőájer lazán megtartaná a hátát, mintha egy pudingra színes díszítő cukrot szórnánk.
Igaz, hogy éppen vasárnap van, de ez most nem olyan vasárnap, mint azok a vasárnapok, amikor idióta hangzású ritmusszekcióval megáldott nyolcvanas évek beli slágereket kényszerül hallgatni a nép, mertha bekapcsolja a rádiót nem megy más, csak ez, vagy olyan zenék, amik biztosan nem tetszenek neki, és amikor csak felkel, aztán eszik, aztán alszik még egy kicsit, aztán eszik, wécére megy, namégegykis csokit is, jajj, már ebédelni kéne, három óra lett hirtelen, jajj, nyolc óra van, hú, mi lenne, ha ma hamarabb feküdnék le, jaj de előtte még passziánszozom egyet, amíg folyik a fürdővíz, hoppá, tizenegy vanmár, még jó, hogy valamikor elzártam a vizet, na oké, mostmér tényleg aludni kéne, majd reggel fürdök, hanem olyan vasárnap ez, ami már azt sugallja, hogy mindjárt nyár, és akkor minden nap szombat lesz, és büszkén mosolygó vasárnap.
És Mano ettől elégedett lett. Minden egyszerű volt, könnyű, mint egy értelmetlen, de annál kellemesebb nyári dalocska, és olyan ójeeebéjbé, mintha a környék legszoknyapecérebb jampece szemöldökvonogatva azt mondaná, ójeebééjbééé.

És Mano még most is suhan a Dunaparton tündérszépszínű KTM-jén, csupán csak két rétegnyi ruhában, és úgy érzi, tökéletesen passzol az élet pudingjába.

2009. február 17., kedd

Nagyon szép az élet, sálálá. lálá.



Cada hora, cada día.






szerintem ennek a fiúnak nagyon kedves a tekintete, és gondoltam, hogy megosztom veletek is, mert amikor én ránézek erre a képre, mosolyognom kell. És ez jó.


2009. február 15., vasárnap

Háthogy milyen nevetségessé tudja alakítani az embert az élete. Hahaha. Kacagnom kell.

De legalább van min nevetni, de olyan amúgy is mindig van, már most, hogy egy ideje nagynehezen sikeredett kilábalnia a tinidepi elkurvult formájából, angyalkám, révészem. Ennek örömére általános boldogság telepszik a gondolataira, és ez is jó. Még a rossz is jó, mert utána úgyis jó lesz.
Habár tényleg minidg ezt taglalom, de nem tudok mást. Meg ezeket hogy megint miaz életenek írom le ide. Hát tudja a jóég. Mert én nem.

Tegnap vettem négy darab csodaszép színű festéket. És fúvókát is vettem pénteken, és sokkal jobb, mint a régi, habár az is jó szolgálatot tett, de ezzel gyönyörű hangja van klarinétkának.

Hát nem szép az élet, srácok?

(nem tudok érdemlegeset írni, mert unalmas és egyhangú lenne minidg ezt olvasni. Mert meglepő módon van, akiolvassa, köszönöm néketek.)

2009. február 9., hétfő



Kettéhasad a nem létező szívem.



2009. február 6., péntek

Nueve.


Na most akkor mi is van?
Elromlott volna valami?
És ha igen, akkor hol?
Én nem tudok róla, hogy játszom ebben a filmben.
De nem vagyok jó színész.
Különben is utálom az ilyen bejegyzéseket.
Amint ezt írom, megfontolom (most, pontban tízkor), hogy közzétegyeme egyáltalán.
Deha nem teszek semmit soha közzé, akkor nem olvassa el senki, mert ami nincs az nincs.
Bár erről vitatkozhatnánk.

De tudjátok mit?

Ma éjszaka látni lehet a csillagos eget.

És én nagyon örülök ennek.

2009. február 3., kedd

Kedd este van.
Mano kényelmesen ücsörög a foteljében, miközben teljes mértékig kiélvezi azt az életében ritkán megforduló érzést, amikor elmondhatja magáról, hogy teljesen eggyé vált a világgal. Úgy érzi, hogy tényleg itt van, teljes egészében, érzi a gravitációt, az őt körülvevő levegő érintkezési felületét a testével, azt, hogy a az utcalámpák nem azt a szintet érintik a fényükkel utoljára, ahol ő ül, de mindezzel együtt az egész világ egy nagy viasztömbnek tűnik számára, és ebben a pillanatban megállt az idő.