2010. március 26., péntek

Mindent túldramatizálok bazdmeg

Nemrég értem haza Nyíregyházáról, ahol két nappal ezelőtt vette kezdetét a 19. Országos Rajzverseny és Gyengébb Idegzetű Maradék Reményekkel Teli Gyermekek Nyilvános Kínzása És Életkedvelvétele.
Ez idő alatt alig ettem, mert étvágyam se volt nagyon, és aludni is nehezemre esett. Emiatt inkább bagóztam. Nem tök mindegy? Az élet vége úgyis a halál. Elég jól meg van ez komponálva.
A rajzaim botrányosan szarok lettek, és szégyellem is magam miattuk, és remélem, hogy senki nem látja őket többé. Ezt most nem csak úgy mondom, mint ahogyan szoktam, hanem a legkomolyabban.
És most megszűnt bennem valami. De csak legmélyen, legbelül. De pontosan tudtam már az elején, hogyha nem érek el semmit, akkor ilyen lesz minden. Mert ez volt az egyetlen kapaszkodó, ami hozzákötött egy emberi élethez. Igazából nincs kedvem semmihez. Megint.
Mindenben megbuktam.
Kínszenvedés volt.
Az a hülye papír, a steril terem, az új táblák, az ellenséges légkör, az idiótán negédes, de egyszerre agresszív tanárok, az a túl sok ceruzasercegés, a szakadatlan munkakényszer, a tízperces szünetek, a falak szaga, az emberek tekintete, a zsúfoltság, a túl sok piros jelzés, a beszélő lámpák, a kihaltság, fekete-fehér, fekete-fehér, fekete-fehér, pecsét minden lapon, a rajzok ömlesztve a falra téve, megölnek, szétmarnak a fixatív-bőrükkel, a hülye beszéd, hogy bárki nyerhet, és mindenkinek gratulálunk, de csak egy nyerhetett,

és amúgymeg lófasz.

2010. március 9., kedd

Lapis Lazuri

Nehéz Istenek Néha Cinóber Skarlát Egeket Néznek, Eszményi Kobaltkék.
És Rettegnek Zaklatott Életek, Semleges Események Ismeretlenül Mállasztanak.
Madarak, Illetéktelen Néhai Denevérek Eladják Napjaikat.
Lassú És Lélekölő Esték, Gépek Zakatolása Emelkedik Távolabb, Valami Észrevétlen Történt, Elborult a Lavór.
Forradalmi Álmok Jóslata.
Elhagyott Gyerek.
Kánikula és Kékegek.
Miért Alszotok Dárdahegyre Állítva, Részegen?
Kikerülték A Levegőt Is, Túlélték a Kékségét, és Átadják a Jót Azoknak,
Akik,
Lápisz-színű Erkélyeiken Lelkükkel Kék Estéket Metszenek.
Lám, A Sírotok csak Sír, Aszfalt Narválok.
Maradt Egy Galamb, Övé a Láthatatlan Ismeretek Kútja.
Akarhatná,
Mégse Akarja, Délibáb csak A Rádióhang, A Távolság.

2010. március 4., csütörtök

Bárcsak sok és hosszú hajam lenne, amit a fülem mögé tehetnék, de pár tincs kihullana.

2010. március 2., kedd

Hát. Azon kívül, hogy az érzelmeim, mondjuk egy függvényen ábrázolva megegyezhetnek egy sinus függvénnyel, ami mínusz egy és egy között ingadozik, de ugyanannyira sokszor lép vissza a nullára, elég sok minden történik.
Csak azt nem tudom, hogy pontosan mi.
Semmit sem úgy élek meg, ahogyan láttam filmekből. Talán szégyen, de nem hatnak meg a dolgok. És ez a blog is személyes lett. Mindegy. Pedig ezt sosem akartam ilyen formában.

Szóval. A dolgok. Nem kell a szerelem, nem tudom érezni, sose éreztem még, és azt hiszem, egyelőre nem is hiányzik. Nem ez a megfelelő alkalom.
De lassan tényleg úgy érzem, hogy valami gonosz lakik bennem, és mindenkinek csak ártok. Így vagy úgy. Hát nem öröm az élet, ha velem éled.
De legalább nem vergődök a dühtől, vagy nem sírok, ha ideges leszek. Nincs semmi. Lebegés. Nem az az önfeledt, hanem kicsit súlyos.


De amikor egyedül vagyok, akkor tényleg egyedül vagyok. És bármit elképzelhetőnek tartok.