2010. július 23., péntek

394

aztaaa. felvettek.


Most kezdtem neki örülni.

2010. július 16., péntek

Jó volt a koncert.
Legalábbis én élveztem.
Mondjuk most kicsit bedepiztem.

2010. július 13., kedd

20 - 9 - vége

Sosem hittem volna, hogy pont attól fogok így kibukni, hogy a legalapvetőbb dolgok egyike kivándorol az életemből. Mert az alapvető dolgokról sose hinnénk, hogy egyszer megszűnnek...


Ez volt a kilencedik és egyben utolsó táborom, és sajnos nem tudtam kiélvezni minden egyes percét, mert felvételiznem kellett, ami nem rossz, de azt se mondanám, hogy örömmel buszoztam le minden reggel a hegyről azzal az íves mappával...Márti mondta, hogy inkább maradjak nála három napig, úgy könnyebb lesz, de ettől csak ideges lettem. Miért maradnék Pesten épp akkor, amikor a tábor javában folyik. Még szép, hogy, ha megszakadok is, visszamegyek minden nap.
Vissza is mentem. És nem bántam meg. Így ott lehettem a kicsit vicces Hien és Király Viktor koncerten, a futkározós játékon, amit természetesen végigaludtam, mondván, hogy -oké srácok, öt perc, és megyek én is-, és persze végignézhettem azt is, ahogyan a lányok az ezredik meccsük után, leharcoltan, szétesve és idegesen elvesztik a döntő mérkőzéseket, én is rohanva készíthettem a jelmezeket a divatbemutatóra, amit aztán meg is nyertünk, és aztán ordítva karaokezhattam, megjegyzem, már megint megpróbáltuk elénekelni a Wanna Be-t a Spice Girls-től, de ez évben se tudtuk a szöveget, talán még a dallamot se.
A felvételi napok után végre én is az ébresztőre kelhettem, nem pedig a telefonom csörgésére hajnali hatkor. Igazából azt se tudom már mi történt. Minden összefolyik, csak azt tudom, hogy jó volt. Ami különösen jó volt az a délutáni foglalkozás volt. Ami pedig rossz volt, az a hülye vizes játék. Azt utáltam. Meg a kaja se volt olyan fergeteges. Bár táborokban amúgy se szokásom enni. Bár ha az ember laktózmentes vega kaját kér, akkor rizsen kívül ne számítson másra.
Aj nemtudom már...Az utolsó éjszaka mindent elhomályosít. Az utolsó tábor utolsó éjszakája. A hagyományos táborzáró diszkóban rájöttem, hogy Matyika a szerelmem, mert nagyon jól táncol.
Amúgymeg arra is rájöttem, hogy igen, ez a tábor az, amiért képes vagyok minden évben depresszióba süppedni, miután véget ér, és várni az őszi kirándulást, és utána még majdnem egy évet a következő táborig, és ha rájövök, és elég nehezen, de mégis realizálódott bennem, hogy nincs tovább, már nincs igazán mire várni, akkor bizony eltörik a mécses, és zokogni kezdek. De nem csak én. Petike csoportjából mindenki.
És ez sokkal jobb, mintha nem esett volna le, hogy ez nem egy átlagos diszkó utáni takarodó, és továbbra is azon lettem volna fennakadva, hogy ki a faszom az a Brasch Bence, és jövőre jövök csak rá, hogy basszus, május van, és nincs mit befizetni.
És ez a tábor tényleg a legalapvetőbb, és a legfontosabb dolgok közé tartozik, látván, hogy mennyi zsepi fogyott el akkor éjjel, azt hiszem nem csak az én életemben.

2010. július 2., péntek

Annyira jó sírni.
Olyan felszabadító.
Megnyugtató.
Még akkor is, ha csak egy filmen sír az ember.