2010. november 24., szerda

Basszus.

Baszki. Szar.
Szinte már törvényszerűségnek tekinthető az életemben, hogy agresszivitásom fokozódik, amit belátom, hogy nincs értelme gyengéd érzelmeimet aktuális plátói szerelmem irányába táplálni, de mégis teszem, mert mit tehetnék, ha egyszer ez van?
Dehát... "
Olyan jó ez a szenvedés,
olyan felemelő az egész..."

2010. november 1., hétfő


Repül az idő, nőnek az árak, az ember hízik, és nap végére elfárad.
Ráadásul az idő repülésével egyenesen arányosan lesz egyre mogorvább, és taszítóbb. Az is megeshet, hogy bizonyos emberek esetében az élet nem csupán a gyerekkorból, a felnőttkorból, és a nyugdíjas évekből áll, hanem van egy negyedik, mindennel párhuzamosan futó egyedfejlődési folyamat, ami alatt az ember önmaga paródiájává válik, és már nem tudja magát komolyan venni. A baj csak az, hogy mások még komolyan veszik, amit ő fekete humorával ad elő.
Élete során ez a bizonyos embertípus megtanul védekezni is, mint ahogyan a többi is, természetesen a maga módján. Pajzsként használja fel a sértő megnyilvánulásait, ami később az őt körülvevő szociális háló gyengüléséhez, szakadásához vezethet.
Éppen ilyen ember a mi régen látott Kalter Manonk is, aki életének valahol az egyharmadánál járhat. Ez azt jelenti, hogy még vannak kapcsolatai, de ugyanakkor már érzi, hogy feszül a húr.
Lassan, de biztosan éppen olyanná válik, mint a Misa bácsi, a régi szomszédjuk.
Mano mindig félt tőle, és nem is értette, hogy hogy lehet az, hogy ennek a Misa bácsinak nincsen senkije, és mindenkivel bántóan beszél, de közben nevet. Mindigis oda akart hozzá menni, de félt, hogyha a bácsi hozzá is intéz egykét keresetlen szót, olyannyira összetörne, hogy elveszítené az emberiségbe vetett hitét.
Pedig Mano épp ebbe az irányba halad. Ha így folytatja, még akár a sértések királya is lehet, és ha sokat eszik, akkor egyben a sertéseké is.
Csengettek. Csengettek. Csengettek.
-Nyitom már!
Minek csenget ez ennyit.
És még mindig csengetett.
-Mindjárt, egy pillanat. - miközben ezeket a szavakat kimondta, Mano már csoszogott is az ajtó felé a szerinte remek flanelpapucsában, és a kulcsot kereste a komódon.
Kulcs a zárban, nyílt az ajtó.
-Helló Mano!
Mano szemei fennakadtak, görbén állt, és kifújta a szivarfüstöt, épp a tökéletes bátyja, Emil arcába.
-Emil? - kérdezte felvont szemöldökkel, miközben a száját nyitotta, hogy újra beleszívjon a szivarba, de a kezét megállította, még mielőtt ez megtörténhetett volna.
-Életnagyságban!
Mano szemöldökei ekkorra gyakorlatilag már táncoltak. Felvonta, összeráncolta őket, majd az egyiket leeresztette, aztán a másikat is, majd a szemeit szűkítette össze résnyire.
Emil vigyorgása mindeközben alábbhagyott, nyilván ismeri annyira a testvérét, hogy az arcmimikájából megértse, hogy mire gondol, és egyből folytatta is.
-Nos...tulajdonképpen csak pont erre jártam, és gondoltam, beköszönök. Úgyis ritkán találkozunk. Nemde? - és kedvesen mosolygott.
-Emil. Most komolyan, mit keresel itt? - kérdezte Mano mosolyogva, akár a bátyja, de persze az ő mosolya, és arcélei cseppet se voltak olyan szépen íveltek, olyan gyilkosan elbűvölőek, mint Emiléi, és láthatóan nem kis adag gúny is megrekedt a szája sarkaiban.
-Már mondtam. Csak meglátogattalak. Hát nem is örülsz?
-Inkább gyere be.
Mano ledobta a papucsát, és elindult a dolgozószoba felé. Emil megállt a tükör előtt, és minden által látható szögből megvizsgálta az arcát, majd követte öccsét a füstös helységbe.
Mikor belépett az ajtón, Mano már a két bőrfotel egyikében ült, ahol Mano leginkább Magánnyal szokott cseverészni, éppen ezért fogta el valamiféle izgalom mindkettőjüket.
-Tehát, Emil. Térjünk a tárgyra. Mégis miért jöttél?
-Miért kérdezed ezt folyton? Eddig két hónapot tartózkodtam Kubában, még szép, hogyha erre járok, megnézem, mennyit nőtt az öcsém. - Mano Emil cipőjét bámulta, aztán tekintete átvándorolt a szivart a hamutálban elnyomó tulajdon bal kezére, majd a szőnyeg rojtjaira...- De látom, nem hiszel nekem. -...majd vissza cipőre, aztán szőnyeg mintáin futtatta végig a szemeit...- Persze hogy is gondolhattam, hogy azt hiszed, nincs hátsó szándékom. -...aztán a saját nadrágjának ráncait nézegette...- Eléggé magányos lehetsz. -...végül ránézett Emilre.
-Ez valóban így van.
-Hát akkor miért nem teszel ellene?
-Nem tudok. Mindenkit elmartam magam mellől. Megutáltak.
-Ezt meg hogy csináltad?
-Nem bírják a humoromat. Te is Kubáig menekültél előle. De hiába mondod, nem tudom elhinni, hogy csak úgy meglátogattál. Nem kellett volna. Meg se érdemlem.
-Jaj Mano, te is megtennéd.
-Persze. Csak mégis rettegnék attól, hogy nem akarsz látni igazán, csak udvariasságból nem mondasz nemet.
-Ha nemet akarnék mondani, udvariasan elfoglaltságra hivatkoznék.
-Na látod, ezaz. Így honnan tudjam, hogy mikor mondasz igazat? Ha egyszer hívlak, hogy mennék, vagy gyere, de neked valóban más dolgod van, és meg is mondod, akkor én nem fogom maradéktalanul elhinni, hogy tényleg más dolgod lenne. És így kétségek között vergődök majd.
-Mano. Ne dramatizáld túl a helyzetet. Hiszen ez a helyzet nem is létezik.
-És ez a másik. Ezt sem bírták sokan. Nem tudják elviselni a kialakult paranoiáimat. Ha egyszer szóba jönnek, már nem tudok másról beszélni. Ezért se kéne emberekkel kapcsolatot fenntartanom.
-Dehát az ember társas lény. Te meg egyébként is megőrülsz magadban. Mamuszt hordasz ember!
-Ez egy márkás flanel papucs. És meleg is. Mostmeg jön a tél. De tudom, Kubában nem is hallottak még róla, mi?
-Ez már nem Kuba.
-Ja, de nem baj, nők itt is vannak.
-Most ezt meg miért mondod?
-Kettőnk közül valakinek jóképűnek kellett születnie. Örülj, hogy te vagy az.
-Mano, hagyd már abba!
-Nem hagyom. Kurva életbe.
-Olyan vagy, mint egy...
Megállt a levegő. Mano félig lecsúszott a fotelben. Már a saját cipőjét nézte. Magában azon gondolkozott, hogy miért terelte már megint rossz felé a beszélgetést. Mikor Emil igazán csak azért jöhetett, amiért tényleg jött. Hogy lássa a testvérét, aki nem hisz neki, és aki annyira tiszteli és szereti, hogy éppen ezért ellenséges vele. Eltaszítja magától, ahogyan bárkit. Pedig nem így képzelte az egészet.

És pont az általa legkönnyebben irányítható részlet romlott el. Ő maga.