2011. július 19., kedd

Egy, a szervezetén belüli viszontagságokkal túltelített hétfő annál is inkább nyugodalmas, ámde gerincfájdalmas estéjén Mano nappalijának szürkés parkettáján próbálta összeilleszteni életvitelétől meghasonlott gerincoszlopának sajgó csigolyáit.
Mialatt igyekezett a polifómról kinyomni mind a hatvanhét kilóját hídba, megpillantott valami furcsát a dívány alatt. Bal lábának igen fejlett lábujjaival, mert a néhanapján lusta ember minden végtagját kézzé alakítja, hogy a testét semmi esetre kelljen megmozdítania a távirányító, ásványvizes palack, zsebkendő és egyebek elérése érdekében, megragadja, majd fejére helyezi szemüvegét, és nyakának kecses hátrább biccentésével a lencsék már is kiélesítik a szemgödrei hátsó falára vetülő képet, az agya rögtön fel is fogja - még most sem tudja, mi is az ott pontosan.
Ez a szomorú tény, a gyertyafényes esti csendben olyan sóhajoknak válik táptalajává, minthogy - Muszáj lesz közelebb mennem...- és Mano engedelmeskedett kíváncsiságának, hídállásban, négykézláb közeledett a rekamié felé, szemüvege útközben lefordult a tarkójára, és a padlót súrolta, elhagyta a polifómot, és fejét beillesztette a bútordarab alatt uralkodó sötétségbe.
A sötétben sötét volt. Mano ettől megnyugodott, mivel titokban kicsit tartott attól, hogy hirtelen valamiféle misztikus krimi főszereplőjévé lép elő, és egy másik világot fedez majd fel a seprűt rég nem látott porország helyett, odabenn nem sötét lesz, hanem egy ledekkel körbevilágított ajtó POKOL vagy esetleg CSODAORSZÁG felirattal, de nem volt ott más, csak egy szakadt francia-magyar utiszótár azokból a reményteli időkből, amikor Mano hitte, hogy Párizs, a szerelem városa, élete szerelmével együtt rá vár, oda kell utaznia, hiszen olyan fiatal, és bolond, és szüksége lesz egy-két szép francia mondatra, hogy megszólíthassa a csodás lányt, persze a párizsi útja (a nyelőcsövön keresztül a gyomorba vezet) unalmas, és érdektelen volt, de legfőképpen a francia lányokban csalódott, ígyhát a városban is, és nem történt egyéb a kanapé alatt töltött röpke időszakban, csak annyi, hogy nyugtázhatta: a bútorok alatti poros sötétség az élet egyik fix pontja.
Hitte naivan. És hittük mi is addig a percig, amíg Mano vissza nem akart térni a gerinctornájához.
Erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, mert ha az ember feje éppen befér két pont közé, nem kizárt, hogy ott is marad egy örökkévalóságnak tűnő ideig, pláne, ha ez az ember Kalter Mano.
Nem kevés kurvaéletbe hagyta el a száját, gondolatban cifrábbakat is káromkodott, de ki ne tenné, ha a saját otthonában, a saját nyugalmasnak induló hétfő esti kontár-jóga gyakorlatainak végzése közepette éppen hídállásban ragad be a feje a dívány és a padló levegőtlen, ámde elképesztően atkadús párosa közé?
Két bazdmeg között megpróbált lefeküdni a földre, de ez egyenlő lett volna azzal, hogy nyakcsigolyái lassanként eltöredeznek, ami nem egy kellemes halálnem.
Következő ötlete a nyilvánvaló fej elfordítás volt, de  a kényszerű hídállás nem tette lehetővé egy ilyen mozdulat elkövetését.
Ezek után a nyelvével próbálta magához húzni a szótárat, hogy ne unatkozzon annyira, de az olvasáshoz túl sötét lett volna, bár igazi akciónak ígérkezett a nyelvnyújtogatás a körülmények tükrében. Ez sem jött össze.
Mano ekkorra teljes mértékben belenyugodott Isten akaratába, miszerint hátralévő rövidke életét díványlábként kell leélnie. Már az új tulajdonosok új életéről gondolkodott, és azon, hogy hogyan hasznosíthatnák fel a testének többi részét. Véleménye szerint egy, a mellkasára helyezett üveglap lenne a legcélszerűbb, amely így egy kávézóasztallal gazdagítaná a szoba bútorzatát...

Mindezalatt a bal lába megunta gazdája tehetetlenségét, csendben a dívány aljához sompolygott, megemelte azt, és kihúzta alóla az elalélt testet.

2011. július 13., szerda

Isbjorndod.

Szeretem a jegesmedvéket.
Szeretnék jegesmedve lenni.
A jéghegyek közt elütni az időmet.
Elveszni a hófehérségben.
Uralni a hóesést.