Lehet, hogy ez a tavasz kezdete.
Gondolja magában Kalter Mano, saját életének eddigi kizárólagosan egyedüli főhőse. Az idő pont olyan hőmérsékletűnek tűnt az ablakból, mintha már nem kéne annyi réteget magára húznia az embernek, ha biciklire ül, hogy ne érje el a pedált a kilenc gatyányi vastagság miatt. Ígyhát Mano úgy dönt, hogy biciklizni indul.
Kimegy az erkélyre, színpadias mozdulatokkal lerántja a ponyvát a kedves, tündérszép színű KTM-jéről, rámosolyog, felveszi a biciklizéshez használatos kabátját, ésmáris suhan a szabadság szelében. Azon elmélkedik, hogy akár még a kormányt is simán elengedhetné, mint a filmekben, és hátradőlhetne a semmibe, mert annyira a mindenség része most is, hogy a szép kék levegőájer lazán megtartaná a hátát, mintha egy pudingra színes díszítő cukrot szórnánk.
Igaz, hogy éppen vasárnap van, de ez most nem olyan vasárnap, mint azok a vasárnapok, amikor idióta hangzású ritmusszekcióval megáldott nyolcvanas évek beli slágereket kényszerül hallgatni a nép, mertha bekapcsolja a rádiót nem megy más, csak ez, vagy olyan zenék, amik biztosan nem tetszenek neki, és amikor csak felkel, aztán eszik, aztán alszik még egy kicsit, aztán eszik, wécére megy, namégegykis csokit is, jajj, már ebédelni kéne, három óra lett hirtelen, jajj, nyolc óra van, hú, mi lenne, ha ma hamarabb feküdnék le, jaj de előtte még passziánszozom egyet, amíg folyik a fürdővíz, hoppá, tizenegy vanmár, még jó, hogy valamikor elzártam a vizet, na oké, mostmér tényleg aludni kéne, majd reggel fürdök, hanem olyan vasárnap ez, ami már azt sugallja, hogy mindjárt nyár, és akkor minden nap szombat lesz, és büszkén mosolygó vasárnap.
És Mano ettől elégedett lett. Minden egyszerű volt, könnyű, mint egy értelmetlen, de annál kellemesebb nyári dalocska, és olyan ójeeebéjbé, mintha a környék legszoknyapecérebb jampece szemöldökvonogatva azt mondaná, ójeebééjbééé.
És Mano még most is suhan a Dunaparton tündérszépszínű KTM-jén, csupán csak két rétegnyi ruhában, és úgy érzi, tökéletesen passzol az élet pudingjába.
