Egy, a szervezetén belüli viszontagságokkal túltelített hétfő annál is inkább nyugodalmas, ámde gerincfájdalmas estéjén Mano nappalijának szürkés parkettáján próbálta összeilleszteni életvitelétől meghasonlott gerincoszlopának sajgó csigolyáit.
Mialatt igyekezett a polifómról kinyomni mind a hatvanhét kilóját hídba, megpillantott valami furcsát a dívány alatt. Bal lábának igen fejlett lábujjaival, mert a néhanapján lusta ember minden végtagját kézzé alakítja, hogy a testét semmi esetre kelljen megmozdítania a távirányító, ásványvizes palack, zsebkendő és egyebek elérése érdekében, megragadja, majd fejére helyezi szemüvegét, és nyakának kecses hátrább biccentésével a lencsék már is kiélesítik a szemgödrei hátsó falára vetülő képet, az agya rögtön fel is fogja - még most sem tudja, mi is az ott pontosan.
Ez a szomorú tény, a gyertyafényes esti csendben olyan sóhajoknak válik táptalajává, minthogy - Muszáj lesz közelebb mennem...- és Mano engedelmeskedett kíváncsiságának, hídállásban, négykézláb közeledett a rekamié felé, szemüvege útközben lefordult a tarkójára, és a padlót súrolta, elhagyta a polifómot, és fejét beillesztette a bútordarab alatt uralkodó sötétségbe.
A sötétben sötét volt. Mano ettől megnyugodott, mivel titokban kicsit tartott attól, hogy hirtelen valamiféle misztikus krimi főszereplőjévé lép elő, és egy másik világot fedez majd fel a seprűt rég nem látott porország helyett, odabenn nem sötét lesz, hanem egy ledekkel körbevilágított ajtó POKOL vagy esetleg CSODAORSZÁG felirattal, de nem volt ott más, csak egy szakadt francia-magyar utiszótár azokból a reményteli időkből, amikor Mano hitte, hogy Párizs, a szerelem városa, élete szerelmével együtt rá vár, oda kell utaznia, hiszen olyan fiatal, és bolond, és szüksége lesz egy-két szép francia mondatra, hogy megszólíthassa a csodás lányt, persze a párizsi útja (a nyelőcsövön keresztül a gyomorba vezet) unalmas, és érdektelen volt, de legfőképpen a francia lányokban csalódott, ígyhát a városban is, és nem történt egyéb a kanapé alatt töltött röpke időszakban, csak annyi, hogy nyugtázhatta: a bútorok alatti poros sötétség az élet egyik fix pontja.
Hitte naivan. És hittük mi is addig a percig, amíg Mano vissza nem akart térni a gerinctornájához.
Erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, mert ha az ember feje éppen befér két pont közé, nem kizárt, hogy ott is marad egy örökkévalóságnak tűnő ideig, pláne, ha ez az ember Kalter Mano.
Nem kevés kurvaéletbe hagyta el a száját, gondolatban cifrábbakat is káromkodott, de ki ne tenné, ha a saját otthonában, a saját nyugalmasnak induló hétfő esti kontár-jóga gyakorlatainak végzése közepette éppen hídállásban ragad be a feje a dívány és a padló levegőtlen, ámde elképesztően atkadús párosa közé?
Két bazdmeg között megpróbált lefeküdni a földre, de ez egyenlő lett volna azzal, hogy nyakcsigolyái lassanként eltöredeznek, ami nem egy kellemes halálnem.
Következő ötlete a nyilvánvaló fej elfordítás volt, de  a kényszerű hídállás nem tette lehetővé egy ilyen mozdulat elkövetését.
Ezek után a nyelvével próbálta magához húzni a szótárat, hogy ne unatkozzon annyira, de az olvasáshoz túl sötét lett volna, bár igazi akciónak ígérkezett a nyelvnyújtogatás a körülmények tükrében. Ez sem jött össze.
Mano ekkorra teljes mértékben belenyugodott Isten akaratába, miszerint hátralévő rövidke életét díványlábként kell leélnie. Már az új tulajdonosok új életéről gondolkodott, és azon, hogy hogyan hasznosíthatnák fel a testének többi részét. Véleménye szerint egy, a mellkasára helyezett üveglap lenne a legcélszerűbb, amely így egy kávézóasztallal gazdagítaná a szoba bútorzatát...

Mindezalatt a bal lába megunta gazdája tehetetlenségét, csendben a dívány aljához sompolygott, megemelte azt, és kihúzta alóla az elalélt testet.

26

Hajnali fél egy volt. Mano a fotelben ült, szivarja a kezében égett, de nem vitte rá a lélek, hogy a szájához emelje, annyira belefeledkezett nyomasztó gondolatainak sűrűjébe. 

Emil épp egy nőcske lakásáról igyekezett haza. Tíz óra volt, sütött a nap. Meglazította a nyakkendőjét.
Isten fénnyel mosta a körutat, és Emil ezt érezte is. Villamos helyett a gyaloglást választotta, hiszen ilyen szép időben ki zsúfolná be magát olyan emberek közé, akiknek ilyen szép időben eszükbe jutott bezsúfolni magukat egy olyan közegbe, mint amilyen villamosé szokott lenni, ha kint először van igazán szép idő? 

Út közben megállt az újságosnál, és megvette az újságot, amiben Mano cikkei időnként megjelennek. Persze ilyesmit nem talált benne, csak egy hírt a főoldal egyik sarkában. 

-Öngyilkos lett egy 26 éves férfi Budapesten- 

Emil tovább olvasta a szöveget, és rájött, hogy ez a férfi, aki épp huszonhat éves, akárcsak Mano, éppen ugyanabból a lakásból vetette ki magát a pokolba, mint ahol Mano lakik. 

A nap nem sütött tovább Emil körül. Dermedten állt, remegtek a lábai, a gyomra összeszűkült, a torka elszorult. Első mozdulatát a fejével tette, ingatta, és azt mondogatta magának, hogy nem. nem. ez nem lehet. Újra gyalogolni kezdett. A karjait alig mozgatta, a lábai mereven meneteltek egymás mellett, az újságot a kezében szorongatta, és könnyezett. Hazaért. 

Manonak rossz napja volt. Bese kis híján kirúgta a dekoncentráltsága miatt, ez persze, révén, hogy Mano még huszonhat éves ifiúr létére is érzelmileg labilis titokban, igazán rosszul esett neki, mert az őt a hetekben foglalkoztató misztikus gondolatok sokkal inkább érdekelték, mint a munkája, amit amúgy se becsült nagyra senki, nem adott  csokiskávét az automata, nem volt a boltban dán szalámi, és még a lakáskulcsát se találta meg egyhamar, mivel az a táskája mélyére keveredett, és idegesítő módon nem tudta onnan könnyedén kihúzni, mivel mindenbe beleakadt.

Persze szüksége se volt rá. Az ajtó tárva nyitva, bent két egyenruhás férfi a kesztyűjét vette le épp. Manora szegezték a  tekintetüket, amint az belépett, majd az egyik odasétált hozzá (teljesen értetlenül állt a küszöbön) és azt elmesélte, hogy pontosan miért is állnak a nappalija közepén hívatlanul.

-Tehát...Betört ide, írt egy levelet, amiben arra kért engem, hogy továbbítsam az apjának, majd kiugrott?

-Igen.
-Ez...hát..ez elképesztő. És...az apja...tudja már?

A férfi bólintott.

-De miért épp az én lakásom?

-Még mis sem tudjuk pontosan. Valószínűleg látta, hogy ön nincs itthon, és, mivel ez volt a kézenfekvő, ide tört be. Javasolnám, hogy szereltessen be riasztót.

-persze...de. miért nem értesítettek?

-Nem értük utol a munkahelyén, mivel onnan ekkor már távozott.

-Értem...

-Nos. Mi távoznánk is. Még felkeressük, néhány adatot be kéne majd még diktálnia. A viszont látásra.

-Viszlát.

Hajnali fél egy lett. Mano a fotelben ült, szivarja a kezében égett, de nem vitte rá a lélek, hogy a szájához emelje, annyira belefeledkezett nyomasztó gondolatainak sűrűjébe.

Talán fel kéne hívni Emilt. 

Este volt. A villamoson halálszag terjengett. Éppen, mint minden átlagos estén.
Legalábbis avatatlanok számára úgy tűnhetett. De valaki, aki az ajtó mellett lévő nyitható ablakos egyes ülésben ült, tudta, hogy a megszokott hazatérő családapák, és félrészeg fiatalok között megbúvik egy porszem a gyehenna kínjai közül.
Emberünket nevezzük továbbra is Kalter Manonak.
Mano is csak a lakásának szagát akarta beszippantani, alig várva a pillanatot, hogy végre levehesse az egész nap a lábán sorvadó cipőjét, leülhessen az antik bőrfoteljébe, és egy ízletes vacsora társaságában megnézhessen egy x-akták részt. Természetesen a villamosút hosszú, és altatóként hat minden, a nap nagy részét viszonylag hasznos, ámde hosszútávon fárasztó tevékenységgel eltöltő egyén számára, akár Mano.
Akár Mano, aki egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ma is csak kifelé kell bámulnia az ablakon, amin néha keresztülnéz az utcára, néha magát nézi benne, néha meg a többi embert, kihasználva az üveg, a neoncsövek, és külső sötétség együtthatójaként kialakuló féltükör-reflexeket. Képtelen volt elsikkasztani magában azt az aggasztó érzést, ami azt sugallta számára, hogy -ember, itt valami bizony nagyon nincs rendben.-
Így tehát megerőltetvén a sajtónyomorban eltompult agyát, gondolkodni kezdett, hogy valójában mi is aggaszthatja, miközben a szemközti ülésen alvó nőt nézte.
Az ajtót bezárta reggel, erre határozottan emlékezett. Persze, ha nem, akkor most, hogy már este lett, igazán mindegy. A cikket leadta a kányának, ráadásul időben, ez sem lehetett. A digitévét is beállította. Számlák befizetve. Pénz még maradt. Emil a jövőhéten jön. Ma még csak ez a hét van. Igen. Igen.
Még mindig a nőt bámulta, és elmélyülve gondolatainak sekély, ámde annál terebélyesebb óceánjában, a szerelvény a végállomásra érkezett rajta a nővel és Manoval.
Mano felállt, hogy leszálljon, ébresztgette a nőt, de a nő nem kelt fel. Soha többé.
Halálszag terjengett.
Itt volt a hiba.

Repül az idő, nőnek az árak, az ember hízik, és nap végére elfárad.
Ráadásul az idő repülésével egyenesen arányosan lesz egyre mogorvább, és taszítóbb. Az is megeshet, hogy bizonyos emberek esetében az élet nem csupán a gyerekkorból, a felnőttkorból, és a nyugdíjas évekből áll, hanem van egy negyedik, mindennel párhuzamosan futó egyedfejlődési folyamat, ami alatt az ember önmaga paródiájává válik, és már nem tudja magát komolyan venni. A baj csak az, hogy mások még komolyan veszik, amit ő fekete humorával ad elő.
Élete során ez a bizonyos embertípus megtanul védekezni is, mint ahogyan a többi is, természetesen a maga módján. Pajzsként használja fel a sértő megnyilvánulásait, ami később az őt körülvevő szociális háló gyengüléséhez, szakadásához vezethet.
Éppen ilyen ember a mi régen látott Kalter Manonk is, aki életének valahol az egyharmadánál járhat. Ez azt jelenti, hogy még vannak kapcsolatai, de ugyanakkor már érzi, hogy feszül a húr.
Lassan, de biztosan éppen olyanná válik, mint a Misa bácsi, a régi szomszédjuk.
Mano mindig félt tőle, és nem is értette, hogy hogy lehet az, hogy ennek a Misa bácsinak nincsen senkije, és mindenkivel bántóan beszél, de közben nevet. Mindigis oda akart hozzá menni, de félt, hogyha a bácsi hozzá is intéz egykét keresetlen szót, olyannyira összetörne, hogy elveszítené az emberiségbe vetett hitét.
Pedig Mano épp ebbe az irányba halad. Ha így folytatja, még akár a sértések királya is lehet, és ha sokat eszik, akkor egyben a sertéseké is.
Csengettek. Csengettek. Csengettek.
-Nyitom már!
Minek csenget ez ennyit.
És még mindig csengetett.
-Mindjárt, egy pillanat. - miközben ezeket a szavakat kimondta, Mano már csoszogott is az ajtó felé a szerinte remek flanelpapucsában, és a kulcsot kereste a komódon.
Kulcs a zárban, nyílt az ajtó.
-Helló Mano!
Mano szemei fennakadtak, görbén állt, és kifújta a szivarfüstöt, épp a tökéletes bátyja, Emil arcába.
-Emil? - kérdezte felvont szemöldökkel, miközben a száját nyitotta, hogy újra beleszívjon a szivarba, de a kezét megállította, még mielőtt ez megtörténhetett volna.
-Életnagyságban!
Mano szemöldökei ekkorra gyakorlatilag már táncoltak. Felvonta, összeráncolta őket, majd az egyiket leeresztette, aztán a másikat is, majd a szemeit szűkítette össze résnyire.
Emil vigyorgása mindeközben alábbhagyott, nyilván ismeri annyira a testvérét, hogy az arcmimikájából megértse, hogy mire gondol, és egyből folytatta is.
-Nos...tulajdonképpen csak pont erre jártam, és gondoltam, beköszönök. Úgyis ritkán találkozunk. Nemde? - és kedvesen mosolygott.
-Emil. Most komolyan, mit keresel itt? - kérdezte Mano mosolyogva, akár a bátyja, de persze az ő mosolya, és arcélei cseppet se voltak olyan szépen íveltek, olyan gyilkosan elbűvölőek, mint Emiléi, és láthatóan nem kis adag gúny is megrekedt a szája sarkaiban.
-Már mondtam. Csak meglátogattalak. Hát nem is örülsz?
-Inkább gyere be.
Mano ledobta a papucsát, és elindult a dolgozószoba felé. Emil megállt a tükör előtt, és minden által látható szögből megvizsgálta az arcát, majd követte öccsét a füstös helységbe.
Mikor belépett az ajtón, Mano már a két bőrfotel egyikében ült, ahol Mano leginkább Magánnyal szokott cseverészni, éppen ezért fogta el valamiféle izgalom mindkettőjüket.
-Tehát, Emil. Térjünk a tárgyra. Mégis miért jöttél?
-Miért kérdezed ezt folyton? Eddig két hónapot tartózkodtam Kubában, még szép, hogyha erre járok, megnézem, mennyit nőtt az öcsém. - Mano Emil cipőjét bámulta, aztán tekintete átvándorolt a szivart a hamutálban elnyomó tulajdon bal kezére, majd a szőnyeg rojtjaira...- De látom, nem hiszel nekem. -...majd vissza cipőre, aztán szőnyeg mintáin futtatta végig a szemeit...- Persze hogy is gondolhattam, hogy azt hiszed, nincs hátsó szándékom. -...aztán a saját nadrágjának ráncait nézegette...- Eléggé magányos lehetsz. -...végül ránézett Emilre.
-Ez valóban így van.
-Hát akkor miért nem teszel ellene?
-Nem tudok. Mindenkit elmartam magam mellől. Megutáltak.
-Ezt meg hogy csináltad?
-Nem bírják a humoromat. Te is Kubáig menekültél előle. De hiába mondod, nem tudom elhinni, hogy csak úgy meglátogattál. Nem kellett volna. Meg se érdemlem.
-Jaj Mano, te is megtennéd.
-Persze. Csak mégis rettegnék attól, hogy nem akarsz látni igazán, csak udvariasságból nem mondasz nemet.
-Ha nemet akarnék mondani, udvariasan elfoglaltságra hivatkoznék.
-Na látod, ezaz. Így honnan tudjam, hogy mikor mondasz igazat? Ha egyszer hívlak, hogy mennék, vagy gyere, de neked valóban más dolgod van, és meg is mondod, akkor én nem fogom maradéktalanul elhinni, hogy tényleg más dolgod lenne. És így kétségek között vergődök majd.
-Mano. Ne dramatizáld túl a helyzetet. Hiszen ez a helyzet nem is létezik.
-És ez a másik. Ezt sem bírták sokan. Nem tudják elviselni a kialakult paranoiáimat. Ha egyszer szóba jönnek, már nem tudok másról beszélni. Ezért se kéne emberekkel kapcsolatot fenntartanom.
-Dehát az ember társas lény. Te meg egyébként is megőrülsz magadban. Mamuszt hordasz ember!
-Ez egy márkás flanel papucs. És meleg is. Mostmeg jön a tél. De tudom, Kubában nem is hallottak még róla, mi?
-Ez már nem Kuba.
-Ja, de nem baj, nők itt is vannak.
-Most ezt meg miért mondod?
-Kettőnk közül valakinek jóképűnek kellett születnie. Örülj, hogy te vagy az.
-Mano, hagyd már abba!
-Nem hagyom. Kurva életbe.
-Olyan vagy, mint egy...
Megállt a levegő. Mano félig lecsúszott a fotelben. Már a saját cipőjét nézte. Magában azon gondolkozott, hogy miért terelte már megint rossz felé a beszélgetést. Mikor Emil igazán csak azért jöhetett, amiért tényleg jött. Hogy lássa a testvérét, aki nem hisz neki, és aki annyira tiszteli és szereti, hogy éppen ezért ellenséges vele. Eltaszítja magától, ahogyan bárkit. Pedig nem így képzelte az egészet.

És pont az általa legkönnyebben irányítható részlet romlott el. Ő maga.

Kattan a zárban a kulcs, nyílik az ajtó, két utazótáska zuhan a földre, és Kalter Mano éppen ekkor lép be megszokott élete ajtaján.
Pár percig még álldogál, és nézi a lakást, és mély lélegzetet vesz. A Hideg rázza az örömtől, és a bánattól, amit egyszerre érez, mert ez a két csaló marja egymást a lelke mélyén, és ez a harc bizony így csapódik ki Mano testén.
Miután elengedi az átszellemülés elérzékenyítő formájának bársonyos kezét, a dolgozószobába indul, de menet közben észreveszi, hogy nincs minden a helyén. valami igazán ismerős szivar füstje oson ki csendben a szobából, és pont olyan titokzatos, mint az, aki a szivart szívja. A füst besurran Mano orrába, és elborítja az agyát, amitől az arcán az a "naneeebasszameg" gunyor jelenik meg.
Beér a szobába. A fotel, akárcsak a filmekben, hátat fordít neki, így az is, aki benne ül, de Mano pontosan tudja, hogy az a valaki mosolyog, csak épp nem kedvesen, hanem ahogyan az őrült, ámde mégis tökéletesen jómodorú és makulátlanul sármos főgonosz szokott az olyan filmekben, mint amilyenbe az előbb képzelhettük magunkat, és a füst kecsesen húzza a fotel felé Manot.
-Lám, lám, lám. - Mano ezeket a szavakat várta... - Hát visszatértél. Már azt hittem, sosem látlak többé, pedig titokban mindketten tudtuk, hogy misem természetesebb.
-Magány...
Úgy bizony. Már megint a nagybetűs Magány várta Manot a saját otthonában, a saját dolgozószobájában, a saját foteljében. De egyszerűen képtelenség lenne haragudni rá, hiszen annyira megnyerő. Mint mindig, most is ízlésesen összeválogatott ruhadarabokat viselt. Kellemes sötétzöld szmokingjának nemesi kellemét (haha) kihangsúlyozta a csillogó világoslila nyakkendője, és a csontból faragott, kígyóalakú sétapálcája.
-Naés, merre jártál?
-Még most is ezt a szivart szívod.
-Kérsz?
-Mi ez?
-Ú, Bukarest, Berlin, Barcelona...Csak Bé betűs helyeket láttál?
A Magány azokat a képeslapokat nézegette, amiket Mano magának küldött útja során. És amint ezt a jelenetet nézte, rájött, hogy miért is ül itt ez a szerzet, miért lapozgatja jókedvűen a lapokat, és olvassa fel hangosan a rájuk írt üzeneteket, mint például "Vegyél kenyeret!" vagy "Madridban jó volt az idő, de úgyis emlékszel." , és miért is érzi önmagát egyre elveszettebbnek.
-Magány, mondd, ha egyszer úgy döntenél, nem látogatsz meg, amikor mégis szükségét érzed, egyedül érezném magam? Vagy ez csak rajtad múlik. Ha nem jönnél, jönne más?
-Hm. Remek kérdésekre remek kiérő választ adhatok csupán. Szükséged van rám. A velem töltött idő gondolkodásra sarkall.

A Magány tudta, hogyan kell másokat a bűvkörébe csalni. Mano minden szavát itta, és mind egyből a tudatába szívódott fel, és ezért tudta, hogy szüksége van magányra, hogy szüksége van A Magányra.

Tudom, hogy úgy tűnhet, a blog meghalt, de egyszerűen nem tudok írni. Annyira sok dolog történik velem, és olyan érdekes minden, hogy nem tudok apró rezdüléseket í végletekig kivesézni, mert úgy tökéletesek, ahogy vannak, és nincsenek olyan nyugodt pillanataim, amikben kizárólag csak arra a világra tudnék összpontosítani, amiben hőseink élnek. De Kalter Mano visszatér még. Hiszen el se távozott.
Most is az erkélyen áll, dohányzik, és égszínkék éjszakai porszemeket érez az arcára esni.

Szóljatok hozzá!!!

Mert úgy érzem, ennek a blognak már annyi értelme sincs, mint mikor elkezdtem...

Habár szeretek írni ide, mégsem érzem, hogy kéne, ugyanis senki sem olvassa, legalábbis azt hiszem, mivel senki sem szól hozzá semmihez, ami pedig arra a következtetésre vezeti személyemet, hogy azt higgye, egyik írásom sem
vált ki senkiből semmit, úgy pedig nincs sok értelme.

Hát ennyi.

Az írást ezért felfüggesztem, amíg megállapodásra nem jutok, rossz (vagy jobb) esetben véglegesen kitörlöm ezt a blogot az internet emlékezetéből, az emberekéből meg amúgy is el fog tűnni.

Sírva nevetni. Nevetve sírni.

Tavaszias az idő. Mano kiül az erkélyre a kinti karosszékbe. Pont odasüt a nap.
Rágyújt, és csukott szemmel nézi a világot.




http://www.youtube.com/watch?v=7mQ1u2PB3gM&feature=related

Kalter Mano elhalad az előszobai tükör előtt, így kénytelen-kelletlen belenéz, és mi mást látna, mint önmagát.
Első pillantásra pont olyannak, mint bármikor, amikor hasonlóképpen megpillantja a tükörképét, de most mégegyszer visszanéz, és nem hisz a szemének. Nem azt az átlagosan beesett tekintetű, de mégis megnyerő külsejű Kalter Manot látja, hanem valami egészen mást...
Csak nézi a véreres szemeket, a szürkéssárga fakó bőrt, a lefelé konyuló szájat, a véznaujjú maki kezeihez hasonló kezeket, a nyakat, ami már megkeseredett tartani a beteges fejet, és rájön, összeségében egy haldokló szörnyet lát tükörországban.
Alig vesz levegőt. Az üvegesen szomorkás tekintete egyszerre dühödt lesz, és gyilkolhatnékja támad. Minden vágya, hogy kiírtsa azt a szörnyet, azt az ocsmány férget, ami ugyanolyan vérben forgó szemekkel nézi őt, és szuszog az indulattól, azt a szörnyet, amelyik épp ugyanúgy nem érti, miért és hogyan történt ez, mint ő maga.
Az ereiben vér helyett már csak tiszta erőszak folyik, masszív agresszió, és dohányfüst keveréke, és gyötrelem, és kővel vannak körbe véve, és nem tudnak kitörni. Csak ökölbe szorítja a kezét, és az ajkát harapja, miközben undor kanyarog az orrán a szája felé.
Már nincs kedve élni.

Még utoljára bekopog a tekintetével a tükör túloldalára, de már úgy érzi minden mindegy.
Sírnia kéne, de egy átlagos munkaerőnek erre igazán nincs ideje.

Annyira már nem is volt furcsa, ha kést vágtak belé, és forgatták, forgatták, mindegy mi, betegség, vagy szerelem. Hát kell e kettő énnekem? Kérdezte magától a saját mindennapjainak legnagyobb hőse, Kalter Mano.
Jobban belegondolt költői kérdésébe, és igen. Rájött, hogy, habár jelenleg mindkettő szarnak tűnik, azért kell. Hiszen, ami nem öl meg, az csak erősít...
A reggel átlagosan indult, attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy Mano nem érezte az idő súlyát a vállain. Öt perccel tovább aludt, pedig sosem teszi, és abban az öt percben még szépet is álmodott, többet pihent, mint egy hét alatt, az alatt a varázslatos, mélykék öt perc alatt, az ezt követő ébrenléte a nap teljes egészére értve pedig csak talpon állás volt, berögződött, mechanikus mozdulatsorokkal valószerűbbé téve a kötelezően végrehajtandó nappali műszakot. Az az öt perc. Mindent megváltoztatott. néha történnek ilyesmik az emberrel. Amikor elég egy kevéske idő, hogy teljesen átértékelje az életét, egy apró történés, egy kis semmiség. Tényleg az volt. Csak egy kis ráadás a hófehér ágynemű között.
Ezen a napon Mano csak énekelgetett, jókedvű volt, nem olyan életunt, és beteges, mint egyébként, táncolva csinálta a reggeli teáját, beszélt az égő cigarettához, érdeklődéssel hallgatta a rádiót, átérezte az utána következő popsláger rózsaszín mélységeit, és elismerően bólogatott, hogy ahha, igaza van ezeknek azért, minek ide több szöveg - close your eyes, kiss me, baby, summer, love, szeretet és kész - nem felejtett el semmit, amt nem kellett volna, érdekes módon a Bese is jól ébredt ma reggel, nem rúgta ki, pedig ez lett volna várható általános vérmérsékletéből adódóan, mivelhogy Mano késett, méghozzá nem is kicsit, dehát, hol az idő? Szabadnapos, reggel megénekelték a rádióban, hogy "It's a beautiful day"A kifőzdében ebédkor éppen hagymás sajtleves volt terítéken, és ha hiszitek, ha nem, Mano már hetek óta vágyott egy jókis hagymás sajtlevesre cipóban, hogy minden tökéletes legyen, délután összefutott Julcsával, aki csábosan kacsintgatott rá, ami, na kinek nem esne jól...Még a kedvenc borsos szalámijából is volt a boltban, pedig este hét felé már minidg elfogy, mert a szomszéd házban lakó brazil cserediáknak is az a kedvence, csak ő mindig többet vesza kelleténél, de ó, Manoban már megnyílt a mennyek kapuja is, kezdett benne körvonalazódni, hogy ez tényleg egy jó kis nap, ami jobb már nem is lehetne, bár mind ilyen lenne. Hazaért, kenyeret vágott, rátette a szalámit, beleharapott, de akkor csörgött az óra...
Jó kis öt perc volt ez csodaországban. Kár, hogy a kés rozsdás volt...

Olyan furcsa dolog tudatlannak lenni. Elvégzel egy általános, egy középiskolát, egy egyetemet, sőt kettőt is, mert miért ne? És mégis... Semmit sem tudsz a világról.
Kalter Mano sem érezte magát másképp az ősz első hidegebb napjának éjszakáján. Csak ült a fotelban, és érezte, hogy nem érez semmit. És tudta, hogy nem tud semmit. Ez az érzés akarata ellenére is kétségbe ejtette a testének minden üresedő szegletét. Az nem lehet, hogy eddigi élete során semmitse tanult volna meg az életről. Arra gondolt, hogy most talán azt érzi, hogy mennyire hideg is. Mennyire nem képes rá, hogy igazán érezzen.
Pedig jó lenne. Jó lenne, ha mások is tudnák. de kimutatni. Képtelenség. Hát erre nem tanított meg az a sok kurva iskola. És most, hogymár fontos lenne számára... Mindegy is.
Csak a Magány a társa nagy társas magányában.

szociopata senkinek érzi magát, s miközben elmereng, a Kánya keresi telefonon, holnap reggel riportot kell készítenie. Már megint kezdődik elölről.

A nyár első napja ma van a csillagászok számításai szerint. Nem lehet ne észrevenni, hogy ez észrevehetetlen. Legalábbis állandó, és leginkább hétköznapi hősünk, Kalter Mano számára. Az időt úgy lehetne jellemezni, hogy semmilyen. A nap se süt, de az eső sem esik, mégis pulóver kell, hogy kimehessen az ember, de inkább nem teszi, mert nem akarja magát úgy érezni, mintha március lenne, és még minden nap ugyanolyan átlagosan telne, ugyanannyira szürkén, mint a mai napi időjárás, mint a mai nap magyar égboltja, hiszen nyár van. Ünnepelni kéne. Hiszen vasárnap van, ami ünnepnap. Naigen. Három óra van és Vasárnap. A vasárnapjait soha semmire nem használta. Nincs ez most se másképp.
Nincs kedve semmihez. Kimenne, de inkább benn marad, pedig olyan, mintha benn rosszabb lenne, mint bárhol máshol, így a megoldást abban látja, ha kimegy az erkélyre. Teljes mértékben hinni akar benne, hogy ez jó. Jó az erkélyen ülni. Jobb, mint bent, vagy kint. Az erkély a legtökéletesebb kompromisszum. Megvéd a külvilágtól, be lehet menni pisilni, inni, enni, és mégis érezni a szabadságot, merthát az erkély a magasban tart. Ez jó.
Mano szokásához híven rágyújt és a járókelők fejére hamuzik. Ezt eddig még sohasem tette. Amikor az első kopasz ember elhalad alatta, és a hamu szelíden lecsusszan a tar koponyáján, (persze észre sem veszi) Mano valami óriási erőt érez magában. Úgy érzi, mintha valami sötét és minden tekintetben gonosz lovag lenne, aki nem szeret senkit, őt nem ismeri senki, csak tudják, hogy létezik, a törvény és mindkei felett áll, és Lucifer személyesen adta át neki a hatalmat, aminél fogva bárkinek a fejére hamuzhat. Muhhahahhaaaa.

A kilencedik ember után gonoszsági szintje a maxon van, bemegy a szekrényhez, előkeresi a pubikori huligános dzsekijét, felveszi, rádöbben, hogy azóta nem sokat nőtt, nem fogyott, nem hízott, az agyában bekapcsolja a kukatörős, rombolós, menő járásmód, cigivel a szájban zenét, kimegy az utcára, és mindenre kiterjedő, felszínes gyűlölettel a szívében, Lucifer hatalmánál fogva kőkeményen, trashmódra elgyalogol a világ végére, és a filmnek ezzel vége is van.

Ez jó móka volt, gondolja magában az éjszaka kellős közepén, amikor hazaér a világvége legszebb rétjéről.

Egyszer fenn, egyszer lenn. Nincs arany középút, vagy tökéletes, vagy nyomasztóan szar az
egész. Manonak legutoljára nyáron volt olyan érzése, hogy igen, szinten vagyok, állandóan, hiszen mi a nyár számára, ha nem móka és kacagás könnyű mezei munkával vegyítve. A mai napban már az ágyból való kikelés is olyan volt, mintha még épp a rémálmának szurkos lépcsőit taposná, amik csak azt az illúziót keltik, hogy felfelé vezetnek.
Reggel az édesanyja ébresztette a hívásával, hogy az Alinka néni kórházba került, mert éjszaka eltörött a bokája, ezért Mano szomorú lett, mert szerette Alinka nénit. Alinka nénivel töltötte a gyerekkorát, és mindig a régi medvékkel, meg azzal a fém teáskészlettel játszották ugyanazokat a játékokat, amiket látszólag egyikőjük sem tudott megunni. Amikor Mano erre gondolt, mosolyognia kellett, hiszen egy részről kellemes emlék volt, másrészről belátta, hogy ő sem volt értelmesebb kisgyerek bárki másnál, pedig néha szerette volna ezt hinni. Azt is szerrette volna hinni, hogy értelmesebb felnőt, de csak szerette volna, mert tudta, hogy nem az. Amikor édesanyja megkérdezte, hogy leutazik-e hozzájuk, azt válaszolta: Igen, hogyne. Viszek papaját, jó? És anyuka azt mondta: Jajj, de jó, Emmánuel, Alinka nagyon fog ám örülni.
Ezután letették a telefont, és Mano egybőlkétségbeesett, hiszen eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat. A Kánya jól ellátta munkával, ami sajnos, hogy neki még rosszabb legyen, igazán helyhez kötött volt. Úgy érezte, ha most nő lenne, akkor elbőgné magát a elkeseredettségtől. Sajnálta Alinka nénit, meg a medvéket, és az édesanyját, meg Emilt a testvérét, aki biztosan lemegy, és nem találkozhatnak, és magát is sajnálta, hogy ennyire nyomorult, mikor igazán semmi baja nincs is. Nincsen semmi baja. Semmi. Semmi. Semmi.
Csak állt, és úgy bámulta az ablaküveget, mint a filmekben a reményvesztett hős, aki éppen, révén nincs más választása, felvágni készül az ereit túladagolt heroin hatása alatt. Négyegészháromtized másodperc alatt visszanyeri beszédközpontjának frissességét, és a legsötétebb hangnemében azt mondja:
Kurva élet.
És közben nyilván gonoszan néz, és azt képzelni, ha a Kánya Bese itt lenne, akkor bizony meg tudná ölni a puszta sátáni tekintetével, amely a kénköves pokol tüzével égetné elemeire a rohadt főnöke habtestét.
Azután leül a fotelbe, tárcsáz, anyuka felveszi, ő kicsit gondterhelt, de mégis cseverésző hangon lemondja, miközben a gyomra egy darabban áll, aztán szétesik, és újra egyesül, lerakja a telefont, azután lerúgja az asztalról, rájön, hogy ezt nem kellett volna, visszateszi, habár kiesett az egyik gomb, és elindul dolgozni.

Hát. Ilyen az élet.

Lehet, hogy ez a tavasz kezdete.
Gondolja magában Kalter Mano, saját életének eddigi kizárólagosan egyedüli főhőse. Az idő pont olyan hőmérsékletűnek tűnt az ablakból, mintha már nem kéne annyi réteget magára húznia az embernek, ha biciklire ül, hogy ne érje el a pedált a kilenc gatyányi vastagság miatt. Ígyhát Mano úgy dönt, hogy biciklizni indul.
Kimegy az erkélyre, színpadias mozdulatokkal lerántja a ponyvát a kedves, tündérszép színű KTM-jéről, rámosolyog, felveszi a biciklizéshez használatos kabátját, ésmáris suhan a szabadság szelében. Azon elmélkedik, hogy akár még a kormányt is simán elengedhetné, mint a filmekben, és hátradőlhetne a semmibe, mert annyira a mindenség része most is, hogy a szép kék levegőájer lazán megtartaná a hátát, mintha egy pudingra színes díszítő cukrot szórnánk.
Igaz, hogy éppen vasárnap van, de ez most nem olyan vasárnap, mint azok a vasárnapok, amikor idióta hangzású ritmusszekcióval megáldott nyolcvanas évek beli slágereket kényszerül hallgatni a nép, mertha bekapcsolja a rádiót nem megy más, csak ez, vagy olyan zenék, amik biztosan nem tetszenek neki, és amikor csak felkel, aztán eszik, aztán alszik még egy kicsit, aztán eszik, wécére megy, namégegykis csokit is, jajj, már ebédelni kéne, három óra lett hirtelen, jajj, nyolc óra van, hú, mi lenne, ha ma hamarabb feküdnék le, jaj de előtte még passziánszozom egyet, amíg folyik a fürdővíz, hoppá, tizenegy vanmár, még jó, hogy valamikor elzártam a vizet, na oké, mostmér tényleg aludni kéne, majd reggel fürdök, hanem olyan vasárnap ez, ami már azt sugallja, hogy mindjárt nyár, és akkor minden nap szombat lesz, és büszkén mosolygó vasárnap.
És Mano ettől elégedett lett. Minden egyszerű volt, könnyű, mint egy értelmetlen, de annál kellemesebb nyári dalocska, és olyan ójeeebéjbé, mintha a környék legszoknyapecérebb jampece szemöldökvonogatva azt mondaná, ójeebééjbééé.

És Mano még most is suhan a Dunaparton tündérszépszínű KTM-jén, csupán csak két rétegnyi ruhában, és úgy érzi, tökéletesen passzol az élet pudingjába.

Kedd este van.
Mano kényelmesen ücsörög a foteljében, miközben teljes mértékig kiélvezi azt az életében ritkán megforduló érzést, amikor elmondhatja magáról, hogy teljesen eggyé vált a világgal. Úgy érzi, hogy tényleg itt van, teljes egészében, érzi a gravitációt, az őt körülvevő levegő érintkezési felületét a testével, azt, hogy a az utcalámpák nem azt a szintet érintik a fényükkel utoljára, ahol ő ül, de mindezzel együtt az egész világ egy nagy viasztömbnek tűnik számára, és ebben a pillanatban megállt az idő.

Mano már készülődött. Összeszedte az összes szürke pamut boxerét, meg a csíkosakat is, kötött pulóverét, meg a kárókockásat, a gyönyörbarna kordgatyáját is, amit azért szeretett, mert nagyon kényelmes volt, és amikor hordta, a napjai jól sikeredtek, a gombos pólóit, meg a gyűrött ingjeit, és a kedvenc lyuksötétségzöld sálját, és bedobta a lomtalanításon guberált bőröndjébe.
Mindig is imádott utazni. Mert utazáskor érezhette, hogy mennyire nagy a világ, és mennyire, mennyire, mennyire...amikor megy a vonat, és sötét van és esik az eső, annak mennyire jó még a szaga is, és arcüreg gyulladása sem tarhatja vissza, hogy teljesen kinyissa az IC ablakát, és hagyja, hogy arcul csapja a nagyvilág. Szerinte ez éppen annyira romantikus tud lenni, mint a szivarozás. És a kettő együtt. Kánaán.
Érezte, hogy Isten teljes odaadással szereti, és mindenkivel meg akarta osztani Isten teljes odaadással való szeretetét. Csak az ő életében tényleg fontos dolgok töltötték meg az agyát, és elképesztően boldog volt. A lelke óriásivá vált, csak be volt zárva a kedves kis Kalter Mano kinézetű testébe.
De tudta, hogy amint elindul a vonat, a leke szétszéledhet a világban, a jószagú Atyaisten hűvös, vírushordozó, romantikusan gondolatzabolázó téli menetszelével.

-Te Mihalics. Én nem értem az embereket.
-Én se Mano. Akkor nem ülnék itt.
-Igaz.
Kávéjukat iszogatták, mintha odakinn semmi se lenne. Mintha ez a szoba, meg a két fotel örökkévaló volna, és csak ezek az állandó semmi érzések léteznének.
Manot mindeközben elgondolkodtatta az, hogy vajon jó lehetne-e, ha így maradna minden. Ha feladná a mégjobbat, ami rossz is lehet, az állandóan átlagosan jóra. 
-Te Mihalics. Jobb lenne?
-Fogós.
Igaza lehet. Ha kilépünk innen, ha csak vizelniük kéne kimenni, akkor már vége szakadna. Ha rájuk törne a szükség, akkor már nem volna meg az állandóan átlagosan jó, csak az átlagosan jó. Tehát. Igazán felcserélhetnék az örökös szaratóskávézgatást a fotelben valami izgalmasabbara. Valami szuperhős-szerű dologra. Hogy ne csak álmodjanak róla, hogy egyszer belőlük lesz a legnagyobb Magneto, hanem tényleg. Legyen is úgy.
-Te Mihalics. Szerinted?
-Ravasz.
-Ravasz?
-Az.
Beleszürcsölt a kávéjába, és Manoból kiapadt az előbbi felismerésének összes eddigi lelkes szikrája. Rádöbbent valami másra.
Inkább szürcsölgetett ő is.

Úgyistökmindegy. Magneto már úgyse lesz belőle.

Este van. A lakótelepi levegő alja narancssárgává válik, az aljánál fentebb meg távoli feketévé, és a szemközti házak ablakán belátni ilyenkor. Mano a Bartókot hallgatja éppen, azon is egy riportot az utolsó reneszánsz polihisztor úrral, aztán nem bírja tovább a beszédet, és átkapcsol valamelyik másik rádióra, hadd ömöljön az arcába az európai popkulúra idegesítőbbnél idegesítőbb feldolgozásokkal.

Mano ezt a rémséget hallgatva eltöpreng a jövőjén, de percek alatt belátja, hogy mindez értelmetlen, ugyanis tíz évvel ezelőtt egy hasonló eltöprengése alkalmával sem arra gondolt, hogy közel a harminchoz egymagában a jövőjén fog gondolkodni egy lakótelepi lakásban.

Legutoljára tizennégy évesen ringatta magát hiú ábrándokba.

Úgy képzelte, hogy testes kis szakálla lesz, amit majd gondolkodás közben birizgálni fog, mint férfiassága jelképét. Arról álmodott, hogy saját cége lesz, ami igazán hasznos dolgokat fog piacra dobni, és fel fogja karolni a tehetséges fiatalokat, ezenkívül órási tersszal és kerttel megáldott háza lesz Budán, és hozzá egy Jaguárja, amivel nemcsak a hegyre tud könnyedén feljutni, hanem (elképzelése szerint) a nőket is vonzani fogja, így minden napra jut egy szamba és jut egy twiszt is. Amikor pedig megunja a szürke hétköznapokat, majd kiruccan a Riviérára, hiszen ott lesz nyaralója, nem máshol, és természetesen a lába negyvenhetes lesz.

Mano fél nyolc felé azon kapja magát, hogy jövője helyett már a múltján töpreng, ami meggyőződése szerint az öregedés jele, és kicsit el is szomorodik, mert hiába képzelte tizennégy évesen azt, hogy mindennek a megvalósítására simán képes lesz, nem úgy adódott, hiszen Pesten lakik egy lakótelepen, villamossal jár munkába, egy nő sincs az életében, nemhogy kettő, néha cikkeket ír egy szar alak újságjába, szakállt növeszteni soha nem is próbált, mert azzal hatvan évesnek nézne ki. Ez a jövőd, Kalter Mano.

De ami jó, hogy a lába negyvenhetes lett, pedig erről igazán nem tehet.

Két perc múlva Mihalics csönget egy esti szaratós kávé elfogyasztására kedves Mano barátja társaságában.

Tisztelt Lakók!

Felújítás miatt a mai napon az áramszolgáltatás szünetel.
Megértésüket köszönjük!

Túl későn vette észre a papírt, és már legalább három perce abban a hitben élt, hogy miatta égett ki az összes égő a lépcsőházban. Mano nem repesett a boldogságtól. Végképp azért nem, mert szerda esténként a viasaton X-aktákat adtak le. Két részt is egymás után. Aznap pont szerda volt. Sebaj. Mano könnyen túlteszi magát ilyen apróságokon.
Elindult a szerkesztőségbe, hogy leadja a heti irományait, hátha a Bese örülni fog. Reggel nyolc óra kilenc perc volt. Ilyenkor már nincsenek annyira sokan a villamoson, se a vonaton. Ez végtére is derítő tud lenni az ember antiszociális pillanataiban. Manonak egy ilyesmi volt a kedve. Az út alatt csak az X-akták járt a fejében. Meg az, hogy miért ennyire fontos neki az a kurva X-akták. Mintha azok nem csak kitalált történetek lennének elmebeteg zenei aláfestéssel.
Nyolc óra harminchét perckor Mano éppen a kánya Bese irodája felé tartott. Az ajtaja előtt megállt, mert hallotta, hogy van odabenn valaki. Akaratlanul is hallotta az egész beszélgetést. Drágalátos főnöke éppen az egyik kebelbarátjával, az áramszolgáltatógóréval cseverészett valamiféle felújításról.

-Na, Károly, örülök, hogy sikerült megbeszélned a munkásokkal, hogy inkább ma vakolják be azt a repedést.
-No igen, így holnap este mehetünk az operába. A feleségem már nagyon várja. Nem mondhattam neki nemet.
-Inkább megoldottad. Eza beszéd, komám! Még jó, hogy mondtam, hogy tetesd át mára. Még jó...

Mano kipréselt egy lófaszt a fogai között, és magában még ezernyi szitkozódást mormolt el, és nézte a plafont, mintha imádkozni készülne éppen. Még jó, Bese, még jó, hogy elcseszted a szerda estémet. Ó. Te...
Kis idő múlva a Károly nevezetű áramos férfi kijött az irodából, Mano meg bement, és lerakta a Bese asztalára a cikkeket. Bese láthatóan boldog volt. Ez csak természetes. Titokban biztosan tudta, hogy Mano X-aktákat akart volna nézni az este, de ennek egy áramszünet simán keresztbetehet. Mano úgy érezte, hogy Bese már megint direkt csinálja az egészet. Aztán az is végigfutott az agyán, hogy le kell higgadnia, és nem szabad ennyire ragaszkodnia egy idióta sorozathoz. Ezenkívül megeshet az is, hogy mindezt Isten is így akarta, nemcsak a Bese, aki csak Istennek képzeli magát.

Hazafelé menet vett egy kicsinyített zseblámpát, ami kulcstartóként is funkcionált, és nem is nézett ki rosszul, csakhogy majd lásson este a lépcsőn felfele menet, elintézte a dolgait, és be is sötétedett. Értelemszerű volt tehát, hogy sötétségben ért haza. A zseblámpa szuperált, Mano így nem esett el a lépcsőn, és még a zárat is megtalálta. A lakásba való sikeres bejutás után automatikusan a kapcsolóhoz nyúlt, de csalódottsággal vegyülve tudatosult benne, hogy NINCS ÁRAM!

A előszedte az összes gyertyáját, ami csak otthon volt, meg az orosz ER feliratú üvegbúrás óriásmécsesét, amibe gyertyát kellett tenni. Meggyújtotta őket, és bekapcsolta a kisrádiót. X-akták helyett...A rádióban Elvis énekelte a Can't Help Fallin' In Love című számát.
Mano egészen elérzékenyült a gyertyafényben a szerelmes slágertől.

Mostmár igazán jöhetne a karácsony...

Yashwant köszöntötte bánatos arcával Manot az otthon melegében. lehet, hogy Yashwant állandósult szomorú arckifejezése, vagy a szívszaggatónak is hallható zene tette, ami Julcsától szűrődött át hozzá, de mindenesetre őt magát is elfogta valami kicsit üres, kicsit hiányos érzés. Ledobta a nejlonzacskókat. A kupit ez csak növelte. Sebaj. Vegégisétált a lakás összes szobáján, hogy érezhesse a hazaérkezés fogalmának észvszejtő illatát, aztán leült egy sámlira, és keményen elgondolkodott. Minek elindulni, ha úgyis vissza kell jönni, aztán úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és csenben kloffolni tovább a deszkán a csirkemellet.
Felállt, odasétált Slomohoz, és levette mellőle a Ludwig Erhardt nevével fémjelezett szivarosdobozt. Kivett belőle egy szivart, leharapta a végét, fogta a szovjetúniós benzines gyújtóját, és számításba véve a gyulladás hatvan százalékos esélyét életbe léptette az öngyújtó mechanizmusát. A szivar hangtalanul vívta máglyahalál-tusáját, Mano pedig eközben csak bámult ki az ablakon.

Jó volna, ha még mindig a tengert látná az üvegen keresztül.

Miután szivarközlegény teljesítette szolgálatát Mano sétálni indult, hogy újra megszokja a Tizennégyes sikoltásait.