Bevégeztetett.

Nem nyúlok többé festékhez. Talán a sors is olyan, mint én, hogy csak ismétli magát. De már megint ott tartok, ahol két éve, csak épp öregebb lettem. (bár ez max a küllememen látszik) Öregebb. Bölcsebb nem.
Na meg akkor még nem jöttem rá arra, hogy tényleg senki sem hibás, csak én.

Most legalább évekbe fog telni, amíg felépítek egy újabb jéghegyet, aminek a csúcsáról bele vethetem magam a vértengerbe, és megfulladhatok újra.

Egyetlen szerelmem örökre Bartók Béla marad.

Amúgy ha a laptop képernyője előtt gyorsan fel-le mozgatom egymás mellett az ujjaimat, akkor látom a mozgás fázisait. Ami szerintem nagyon érdekes.

Egyedül vagyunk a világban, srácok.

Jaj Zita, hagyjuk már.

-Úgyis mindenki tudja, hogy direkt csinálod. Imádod, ha rád figyelnek.-

Mindennek oka van. Aztán ezek a szélsőségek egy újabb hátrányt vetnek ki magukból, és ennek életbe lépésével önmaguk is okká válnak.
Tégla lettél a folyóban, kishaver.

ma megint úgy éreztem, sehol sincs helyem.

ez a blog se olyan már, mint régen.

tényleg a magam rabja lettem, és képtelen vagyok magam alárendelni a világ menetének. pedig azthiszem választani kéne. nem is tudom ezt folytatni, mert ebből is csak egy méternyi önsajnálat lenne, amire senki se kíváncsi, pedig kurvára jó, ha megvigasztalják az embert, amikor épp a saját vérébe készül belefulladni. 

Kik vagytok ti?

Nem szeret, aki szeret,
az szeret, aki nem.

Na most mi van?!
Mi van veletek?

Régi.

minden értelmét veszti, és feloldódik, mint a cukor a kávéban.





de én nem iszom kávét.

Az alvás megszépít. A nem alvás hízlal.

Már egy órája elmehettem volna aludni, de nem tettem, mert arra vártam, és még most is csak arra várok, hogy történjen valami, valami igazán remek, mikor tudom, hogy úgyse fog, hiszen sosem történik semmi olyankor, amikor szeretnénk, hogy történjen.
Ami pedig a legrosszabb az egészben, hogy minél később fekszik le az ember, annál többet eszik.

Na mi a fasz számít?!

A világon mindenkire irigy vagyok. Mindenki megdögölhet, és megengedem, hogy meggyilkoljatok, és kérném is.

Nemesen penészednek a napok, de az legalább ehető.

Mindig is komoly szerettem volna lenni. komolyan nyilatkozni valami komoly dologról.
De ezt az egészet egyszerűen nem lehet kibírni rezzenéstelen arccal. Ami szar, azon képtelen vagyok nem nevetni ugyanúgy, mint azon, ami jó, de belül vérzünk, éshát így találta ki ezt nekünk a jóég.

Meghíztam.

Úgyhogy most addig nem eszem, amíg csak bírom.

Így csökkentem a napi fejadagomat. Ami jelen pillanatban rengeteg.
Remélem, majd el is ájulok. Olyan már úgyis rég volt.
Merthát...Azért kell egy kis izgalom.

Basszus.

Baszki. Szar.
Szinte már törvényszerűségnek tekinthető az életemben, hogy agresszivitásom fokozódik, amit belátom, hogy nincs értelme gyengéd érzelmeimet aktuális plátói szerelmem irányába táplálni, de mégis teszem, mert mit tehetnék, ha egyszer ez van?
Dehát... "

Olyan jó ez a szenvedés,
olyan felemelő az egész..."

Ha jobban szeretnétek holtan látni, öljetek meg, rohadékok.

Csak az a baj, hogy senkinek sincs hozzá mersze.

Persze, sosem adnám fel az életemet, csakmert mások nem tudják, ki is vagyok.
A lényeg, hogy nem kívánok többé ilyen intrikus szarkeverésbe bonyolódni önszántamból, mert az ilyesmi bizony kiirtja az emberből a maradék jóindulatát is.
Valahol itt kezdődhetett el az, hogy elfelejtettem azt a tényt, hogy nem csak vagyok, hanem létezem, és élnem is kéne, de ez a mocsár, amibe beleragadtunk, ez bizony csak egy mocsár. Semmi köze az igazsághoz. Még a hazugsághoz se, ha úgy vesszük.
Innentől kezdve pedig csak káromkodások sorát olvashatná az, aki olvasni akarná, de nem fokoznám tovább ezt az amúgyis kártékony bejegyzést, és kártékony jellemem kivetülését a monitorra. Szóval itt a vége.

És tényleg. Aki szerint jobb lenne, ha halott lennék, az szóljon.

Rossz ember vagyok.

Rút vagyok, gonosz, érzéketlen, meggondolatlan, egy ostoba ribanc, akár egy kisfiú, agresszív, önmarcangoló szardarab...




Ennek a világnak nem kéne egy efféle szennyet a hátán hordania.

Az van, ami van.

gyötrelmesen hátborzongatóan gusztustalanul hiányos és felszínesen mély, de szar, pedig nem volt rossz érzésem, csak semmilyen

kábé azt éreztem, hogy én ezt a Gergőt nem ismerem semennyire

és hogy ő se engem

és aztán úgy vonszoltam magam haza, mint egy vert sereg romjai...

Jó volt a koncert.
Legalábbis én élveztem.
Mondjuk most kicsit bedepiztem.

20 - 9 - vége

Sosem hittem volna, hogy pont attól fogok így kibukni, hogy a legalapvetőbb dolgok egyike kivándorol az életemből. Mert az alapvető dolgokról sose hinnénk, hogy egyszer megszűnnek...


Ez volt a kilencedik és egyben utolsó táborom, és sajnos nem tudtam kiélvezni minden egyes percét, mert felvételiznem kellett, ami nem rossz, de azt se mondanám, hogy örömmel buszoztam le minden reggel a hegyről azzal az íves mappával...Márti mondta, hogy inkább maradjak nála három napig, úgy könnyebb lesz, de ettől csak ideges lettem. Miért maradnék Pesten épp akkor, amikor a tábor javában folyik. Még szép, hogy, ha megszakadok is, visszamegyek minden nap.
Vissza is mentem. És nem bántam meg. Így ott lehettem a kicsit vicces Hien és Király Viktor koncerten, a futkározós játékon, amit természetesen végigaludtam, mondván, hogy -oké srácok, öt perc, és megyek én is-, és persze végignézhettem azt is, ahogyan a lányok az ezredik meccsük után, leharcoltan, szétesve és idegesen elvesztik a döntő mérkőzéseket, én is rohanva készíthettem a jelmezeket a divatbemutatóra, amit aztán meg is nyertünk, és aztán ordítva karaokezhattam, megjegyzem, már megint megpróbáltuk elénekelni a Wanna Be-t a Spice Girls-től, de ez évben se tudtuk a szöveget, talán még a dallamot se.
A felvételi napok után végre én is az ébresztőre kelhettem, nem pedig a telefonom csörgésére hajnali hatkor. Igazából azt se tudom már mi történt. Minden összefolyik, csak azt tudom, hogy jó volt. Ami különösen jó volt az a délutáni foglalkozás volt. Ami pedig rossz volt, az a hülye vizes játék. Azt utáltam. Meg a kaja se volt olyan fergeteges. Bár táborokban amúgy se szokásom enni. Bár ha az ember laktózmentes vega kaját kér, akkor rizsen kívül ne számítson másra.
Aj nemtudom már...Az utolsó éjszaka mindent elhomályosít. Az utolsó tábor utolsó éjszakája. A hagyományos táborzáró diszkóban rájöttem, hogy Matyika a szerelmem, mert nagyon jól táncol.
Amúgymeg arra is rájöttem, hogy igen, ez a tábor az, amiért képes vagyok minden évben depresszióba süppedni, miután véget ér, és várni az őszi kirándulást, és utána még majdnem egy évet a következő táborig, és ha rájövök, és elég nehezen, de mégis realizálódott bennem, hogy nincs tovább, már nincs igazán mire várni, akkor bizony eltörik a mécses, és zokogni kezdek. De nem csak én. Petike csoportjából mindenki.
És ez sokkal jobb, mintha nem esett volna le, hogy ez nem egy átlagos diszkó utáni takarodó, és továbbra is azon lettem volna fennakadva, hogy ki a faszom az a Brasch Bence, és jövőre jövök csak rá, hogy basszus, május van, és nincs mit befizetni.
És ez a tábor tényleg a legalapvetőbb, és a legfontosabb dolgok közé tartozik, látván, hogy mennyi zsepi fogyott el akkor éjjel, azt hiszem nem csak az én életemben.

Aztaa.

Tisztára durva. Ma negyvenegyszer nézték meg a blogomat, és senki se reagált semmire semmit. Ja de. Két kurva. Dehát kurva. Nemde?
41. Negyvenegy.
Ilyen még sose volt.

Tinédzserkorunk alkonyán jönnek a megoldhatatlan zűrök, és sírunk, hogy sosem voltunk igazi punkok.

Kicsit újítottam a blogon, de még szar, csak most nincs kedvem tovább csinálni.

Amúgymeg Kalter Mano világát kissé szem elől tévesztettem, új dolgok érdekelnek, és majd azokról írok. bár asszem már senki sem olvassa ezt a blogot, mert túl rég írtam bármit is.

Csak igen. Hát változnak a dolgok. Jó gyorsan, észre se venni, és végig olyan üres vagyok. Krónikus ürességérzet. Azt sem tudom, mi mikor történt, filmszerű az egész, nem értem a kapcsolatokat, nem tudom, kiről mit gondolok, mit érzek, mert közben nem is érzek, minden olyan szaggatott, és gyakorta ölnék a semmiért, kedvtelésből, máskor meg rájövök, nincs is hozzá kedvem, se erőm, egyszerre gyűlölök, és érzek együtt mindenkivel, és igazából ebben a pillanatban csakis a Víg Dal egészével tudnám kifejezni, amit érzek, bár azzal se teljesen, de azért igen.

Ezért most bemásolom ide a szövegét. Bár ilyet sose szoktam. Meg nem is szeretek ilyet csinálni, mert szar.

VÍG DAL 1994. október

Kitört a vulkán, ömlik a láva
Szerelmem szeretlek, minden hiába!

Átengedem magam a sodrásnak,
nem számit semmi nem érhet bánat,
átengedem magam a sodrásnak,
engedek az áramlásnak.

Engem most már baj nem érhet,
elveszve is, akkor is csak téged,
téged kívánlak mindenemmel,
más karjában hideg szívvel.

Veled együtt a remény is elhagyott,
pogány, hitetlen, száműzött vagyok,
veled együtt a remény is veszett,
veszett kutyaként rohanok utánad,
ártatlan vagyok, szétfeszít a bánat,
meggyaláztál, ez gyalázat!

Semmi sem drága, nincsen kincsem,
elveszett minden, vesszen el minden!
Lelkem a porba, sárba tiporva,
karomat leejtem, nincs kit megölelnem.

A városon homály, a szememen hályog,
nem számít semmit, belülről látok.
Aki bátor az velem tartson,
a reményből nehogy kiapadjon!

Rotyog a fazekam, sikítnak a békák,
kígyók sziszegnek, adok uzsonnát.
Piócát teszek a melledre,
meglátod Kedves, nem lesz ellenedre.

Szoknyák söpörnek, izzanak a keblek,
sötét vermek, eltemetnek,
átölelnek gyilkos karmok,
hagylak futni, Kegyetlen Zsarnok!

Harangok zúgnak, megint nász van,
új élet születik örökös gyászban,
harangok zúgnak megint temetnek,
ássák a síromat, ássák a vermet!

Aj, Azazelló, nagyon nagy a baj!
Az Ördög sem tudja, velem vajon, mit kar!
Elment a Herceg a fehér lovon,
hol van az én Rogozsinom?
Hol késik az én gyilkosom?!

Kattan a zárban a kulcs, nyílik az ajtó, két utazótáska zuhan a földre, és Kalter Mano éppen ekkor lép be megszokott élete ajtaján.
Pár percig még álldogál, és nézi a lakást, és mély lélegzetet vesz. A Hideg rázza az örömtől, és a bánattól, amit egyszerre érez, mert ez a két csaló marja egymást a lelke mélyén, és ez a harc bizony így csapódik ki Mano testén.
Miután elengedi az átszellemülés elérzékenyítő formájának bársonyos kezét, a dolgozószobába indul, de menet közben észreveszi, hogy nincs minden a helyén. valami igazán ismerős szivar füstje oson ki csendben a szobából, és pont olyan titokzatos, mint az, aki a szivart szívja. A füst besurran Mano orrába, és elborítja az agyát, amitől az arcán az a "naneeebasszameg" gunyor jelenik meg.
Beér a szobába. A fotel, akárcsak a filmekben, hátat fordít neki, így az is, aki benne ül, de Mano pontosan tudja, hogy az a valaki mosolyog, csak épp nem kedvesen, hanem ahogyan az őrült, ámde mégis tökéletesen jómodorú és makulátlanul sármos főgonosz szokott az olyan filmekben, mint amilyenbe az előbb képzelhettük magunkat, és a füst kecsesen húzza a fotel felé Manot.
-Lám, lám, lám. - Mano ezeket a szavakat várta... - Hát visszatértél. Már azt hittem, sosem látlak többé, pedig titokban mindketten tudtuk, hogy misem természetesebb.
-Magány...
Úgy bizony. Már megint a nagybetűs Magány várta Manot a saját otthonában, a saját dolgozószobájában, a saját foteljében. De egyszerűen képtelenség lenne haragudni rá, hiszen annyira megnyerő. Mint mindig, most is ízlésesen összeválogatott ruhadarabokat viselt. Kellemes sötétzöld szmokingjának nemesi kellemét (haha) kihangsúlyozta a csillogó világoslila nyakkendője, és a csontból faragott, kígyóalakú sétapálcája.
-Naés, merre jártál?
-Még most is ezt a szivart szívod.
-Kérsz?
-Mi ez?
-Ú, Bukarest, Berlin, Barcelona...Csak Bé betűs helyeket láttál?
A Magány azokat a képeslapokat nézegette, amiket Mano magának küldött útja során. És amint ezt a jelenetet nézte, rájött, hogy miért is ül itt ez a szerzet, miért lapozgatja jókedvűen a lapokat, és olvassa fel hangosan a rájuk írt üzeneteket, mint például "Vegyél kenyeret!" vagy "Madridban jó volt az idő, de úgyis emlékszel." , és miért is érzi önmagát egyre elveszettebbnek.
-Magány, mondd, ha egyszer úgy döntenél, nem látogatsz meg, amikor mégis szükségét érzed, egyedül érezném magam? Vagy ez csak rajtad múlik. Ha nem jönnél, jönne más?
-Hm. Remek kérdésekre remek kiérő választ adhatok csupán. Szükséged van rám. A velem töltött idő gondolkodásra sarkall.

A Magány tudta, hogyan kell másokat a bűvkörébe csalni. Mano minden szavát itta, és mind egyből a tudatába szívódott fel, és ezért tudta, hogy szüksége van magányra, hogy szüksége van A Magányra.

Mindent túldramatizálok bazdmeg

Nemrég értem haza Nyíregyházáról, ahol két nappal ezelőtt vette kezdetét a 19. Országos Rajzverseny és Gyengébb Idegzetű Maradék Reményekkel Teli Gyermekek Nyilvános Kínzása És Életkedvelvétele.
Ez idő alatt alig ettem, mert étvágyam se volt nagyon, és aludni is nehezemre esett. Emiatt inkább bagóztam. Nem tök mindegy? Az élet vége úgyis a halál. Elég jól meg van ez komponálva.
A rajzaim botrányosan szarok lettek, és szégyellem is magam miattuk, és remélem, hogy senki nem látja őket többé. Ezt most nem csak úgy mondom, mint ahogyan szoktam, hanem a legkomolyabban.
És most megszűnt bennem valami. De csak legmélyen, legbelül. De pontosan tudtam már az elején, hogyha nem érek el semmit, akkor ilyen lesz minden. Mert ez volt az egyetlen kapaszkodó, ami hozzákötött egy emberi élethez. Igazából nincs kedvem semmihez. Megint.
Mindenben megbuktam.
Kínszenvedés volt.
Az a hülye papír, a steril terem, az új táblák, az ellenséges légkör, az idiótán negédes, de egyszerre agresszív tanárok, az a túl sok ceruzasercegés, a szakadatlan munkakényszer, a tízperces szünetek, a falak szaga, az emberek tekintete, a zsúfoltság, a túl sok piros jelzés, a beszélő lámpák, a kihaltság, fekete-fehér, fekete-fehér, fekete-fehér, pecsét minden lapon, a rajzok ömlesztve a falra téve, megölnek, szétmarnak a fixatív-bőrükkel, a hülye beszéd, hogy bárki nyerhet, és mindenkinek gratulálunk, de csak egy nyerhetett,

és amúgymeg lófasz.