Bevégeztetett.

Nem nyúlok többé festékhez. Talán a sors is olyan, mint én, hogy csak ismétli magát. De már megint ott tartok, ahol két éve, csak épp öregebb lettem. (bár ez max a küllememen látszik) Öregebb. Bölcsebb nem.
Na meg akkor még nem jöttem rá arra, hogy tényleg senki sem hibás, csak én.

Most legalább évekbe fog telni, amíg felépítek egy újabb jéghegyet, aminek a csúcsáról bele vethetem magam a vértengerbe, és megfulladhatok újra.

Régi.

minden értelmét veszti, és feloldódik, mint a cukor a kávéban.





de én nem iszom kávét.

Ha jobban szeretnétek holtan látni, öljetek meg, rohadékok.

Csak az a baj, hogy senkinek sincs hozzá mersze.

Persze, sosem adnám fel az életemet, csakmert mások nem tudják, ki is vagyok.
A lényeg, hogy nem kívánok többé ilyen intrikus szarkeverésbe bonyolódni önszántamból, mert az ilyesmi bizony kiirtja az emberből a maradék jóindulatát is.
Valahol itt kezdődhetett el az, hogy elfelejtettem azt a tényt, hogy nem csak vagyok, hanem létezem, és élnem is kéne, de ez a mocsár, amibe beleragadtunk, ez bizony csak egy mocsár. Semmi köze az igazsághoz. Még a hazugsághoz se, ha úgy vesszük.
Innentől kezdve pedig csak káromkodások sorát olvashatná az, aki olvasni akarná, de nem fokoznám tovább ezt az amúgyis kártékony bejegyzést, és kártékony jellemem kivetülését a monitorra. Szóval itt a vége.

És tényleg. Aki szerint jobb lenne, ha halott lennék, az szóljon.