régóta vártuk, és...

"má megin itt van a szerelem..."

Mégsem. Mégsem találtam meg a lelkemet.
Holnap után megyünk Daróczra. Semmi kedvem nincs ott maradni. Szar lesz. Nem akarok elzárva lenni. Már a gondolatától rosszul vagyok. Időpocsékolásnak érzem, mint mindent, amit mostanában csinálok. Mint mondjuk azt, hogy itt ülök a gép előtt. Semmi értelme, de nemtudom, mit is kezdhetnék magammal. kimenni nem szívesen megyek, ahhoz túl ronda vagyok, még felöltözni sincs kedvem. Mozdulni se.
Naezaz. Szépszép. Nyafogjál csak, hülye szar.

Miért?

Tíz napja még bele sem tudtam gondolni, hogy bizony tíz nap múlva vége a nyár fénypontjának titulált tábornak. Hát. Sajna mégis vége, pedig éppen tegnap kezdtem úgy vélekedni a dologról, hogy igen, a társaság kezd összekovácsolódni, az emberek ismerkednek, habár ebből én érdekes módon állandó jelleggel kimaradok. Biztosan a ráncaimtól félnek az emberek. Én legalábbis félnék tőle, de nyilvánvalóan más oka van.
A tábor jó volt. Nem olyan jó, mint az előző kettő, azzal igen magasra lett téve a mérce, de azért kecsesen, vagy inkább batár módra úszogattunk el ennek a tíz napnak a rohangálós, izzadságszagú, folyton éhes, de boldog vizeiben.
Nekem ugyan sok volt a deprimált pillanatom, dehát... ez a második pubi korszakom.
Ez azt is jelenti, hogy két napig szerelmes voltam, aztán, mivel a tábor véget ért, és ilyenkor már nem történnke csodák, inkább gyorsan elköszöntem a szerelemtől, hogy:
-Nacsá. Mi se látjuk egymást többé.
De irántatok, állandó szobatársaim, és újdonsült állandó szobatársaim, kiteljesedett a szeretetem. Hahhahaa.
Hát ma ennyit tudtam kicsikarni magamból a tábort illetően.

Most minden olyan rohadtul elbaszott lett.
Drámázunk éjt nappallá téve. Kiírjuk a blogunkra, amit gondolunk. És mindemellett rendkívül érzékenyek vagyunk.


Szeretném visszakapni a lelkemet.


(Ez amúgyis egy olyan bejegyzés, mint amilyeneket rühellek.)