Bevallom (amelyik mondat ezzel a szóval kezdődik, annak a vége, sőt a szó utáni folytatása is csak valami celebszerencsételnség lehet az értelmet nem ismerő fajtából, és éppen ezért kezdem ezzel a szóval a mondatomat.) mostanság a napjaim (bár meglehet, hogy a kialakuló depresszív légkört csak a szintén kialakuló időjárás alakítja ki lassacskán) eseménytelenek. És unalmasnak is mondhatók. A mindennapjaimban nem történnek izgalmas és érdekes dolgok.

Mások számára.

(ú, mennyire pozitív)

Ma például (csakhogy szokásomhoz híven, kivételesen logikátlanul, rendkívül paradox módon ellentmondjak önmagamnak) a Jenőben voltunk. (merthogy ez egy esemény, csak annyira nem nagy, mint amennyire az amerikai filmekben minden más az) Itt persze megtörtént azoknak a bizonyos nosztalgikus történeteknek az elmesélése, de én nem tudtam olyanokat mondani. Még kitalálni se volt erőm, meg "habitus"-om se, ígyhát inkább ültem a fűben, és ollóval vágtam a füvet. (ha valakinek hasonlóképpen sok ideje van, mint nekem, az elmehet oda, és megkeresheti a remekművemet, mert a kezem nyomát vágtam a fűbe) És akkor azért egy kissé elgondolkodtatott a dolog, hogy ugyen én miért nem tudok konkrét dolgokról beszélni, meg mesélni, és írni se, és miért csak a kósza gondoltatimat írogatom le még kószábban. (és miért a tanórákon) Meg amikor azt gondolom, hogy na igen, most valami érdemlegessel állhatok elő másnap reggel, meg a nap folyamán, hogy azért mégse legyen csend, mint ma az ebédlőben (mert a császármorzsa finom volt), akkor kiderül, hogy az az érdemleges dolog kevésbé érdemleges, mint akárki más tegnapelőttről előszedett története. Tehát inkább hagyoma sajátomat, és meghallgatom a többiekét. Aztán jöhet a véleménynyilvánítás, attól függően, hogy a dolog jó vagy rossz e. És akkor válogathatunk a különféle szavak és kifejezések színes tárlatából. Például a Jajj, dejó! vagy a Basszus. esetleg az A szemét állat! kifejezések jól megállják a helyüket. ehhez társul az arckifejezés.
Tételezzük fel, hogy Prisztrungler Baltazár nagynénjének szeretett macskája tegnap elhunyt, és ezt elmeséli neked, és te ezt követően kellemes mosollyal az arcodon közlöd, hogy "Szegény állat" vagy "Nyugodjék békében!", akkor Baltazár azt feleli, "Ne nevess, ez nem vicces! Amália néninek ez volt a kedvenc macskája." és azt követően az ő szája sem húzódik mosolyra, akkor vélhetően nem esett neki jól a mosolygásod. Ellenben, (bár a dolog, tényleg nem mosolyogni való) ha Baltazár is mosolyogni kezd, akkor minden bizonnyal semmi baj.
Persze nem árt, hogyha, amennyiben a dolog hidegen hagy, eljátsszuk a teljes figyelmet, és átszellemültséget. Hameg érdekel (éshát miértne érdekelne) akkor semmi gond, az egész jön magától.
Bár...azt hiszem az ilyesmit mindenki tudja magától is, csak mindenki titkolja azt, hogyha valamit magasról leszar. (vagy nem)

Tehát az életem mások szemében eseménytelennek, sőt reménytelennek tűnhet. Én szeretek élni. És a világ persze nem tökéletes, de így tökéletes.
Aki éhezik, az biztosan enni akar, aki fázik, azmeg meleget. De nekem azthiszem egyiktől sem kell tartanom. Ígyhát azok, akik tartanak tőle utálhatnak. Talán joggal is. De szerintem úgy volna a fer, hogyha az, akinek van, az ad annak, akinek nincs. (vagyis nekem édsanyám ezt mondta, énmeg szerintem az ő gyereke vagyok) És szerintem jó, ha süt a nap, meg az is, hogyha esik a hó (bármár esne) meg a matekdoga egyes is jó. Csak éppen elkeserítő, de azért jó, mert legalább kesereghet valamin az ember. És mostanság, a nagy eseménytelenség közepette egyszer voltam bánatos úgy istenigazából, akkor egy órát vett igénybe, hogy hazamenjek kápmegyerre gyalog, és milyen jót tett. (figyelmébe ajánlom minden bánattal küzdő embernek, hogy gyalogoljon haza) Merthát, megoldás az öngyilkosság? Talán három éve azt gondoltam volna, hogy persze, dehát márcsak a verseny kedvéért is a mennybe jutok Mihalics. Ha valaki közölné velem, hogy öngyilkos akar lenni, talán az előbb leírtakat felmelegetve úgy tennék, mint Baltazár barátunk beszélgetőtársa (te) és bújkűló mosollyal az arcomon azt mondanám "Ne tedd!" vagyhogy "Gondold át mégegyszer!" vagy "Ugyan miért?"
Igaz, ezzel egyáltalán nem tolerálom a belső érzéseit, és talán méginkább összetöröm a lelkét, hiszen egy kacajjal kettéhasítom az öngyilkosságról dédelgetett gyönyörű rémálmait, dehát...

Nem mindenki úgy gondolkodik, mint én.
Éshogy ez megint mennyire jó. És általánosan feszegetett kultúrbeképzelt és egyben proletár téma is, hogy a világ mennyire színes, és mindenki mennyire más. (pedig milyen sokszor hangzik a "a ti tökre ugyanolyanok vagytok" mondat...) Deezmár új négyszöget érdemel.

(biztosan nem erről írok majd legközelebb.)

Bild: Leon Bakst. Egyedül ül, de mosolyog. (mert arra van a festő)



A habitus kifejezést Viktor Irén biztosította a szöveg számára.

Mit meg nem adtam volna úgy két évvel ezelőtt, hogy betegséget színlelve (ami nekem annyira jól megy) hiányozhassak a suliból pár napot. Olyankor itthon hagytak egyedül és azt csináltam, amit akartam, de most. Ha itthon kell ülni úgy, hogy az ember azt sem tudja, hogy milyen közel üljön a lavórhoz, hát csöppet sem kellemes. Csüllög Katica (mert ő mondta, hogy mikor fiatal volt, akkor Katicának hívták) mesélte, hogy amikor meg mi még ennél is kisebbek voltunk Mickával, akkor képesek voltunk egész nap rajzfilmeket nézni, pedig már az összeset láttuk elejétől a végéig. Közöltem, hogy én már nem tudnék egész nap tévét nézni, még akkor sem, ha a Harcosok Klubját kéne néznem, vagy a Good bye, Lenin! -t (pedig azokat szeretem). És láss csodát. Mégis erre kényszerültem. Vagy a diétás kajákat eszem, vagy iszom, vagy a gyógyszerek, vagy a lavór feneke, vagy alszom, vagy a TÉVÉ!!! (ezt most olyan drasztikus zenei aláfestéssel kéne elképzelni, meg a késközeledéses félelmetes hegedűhangokkal, amikből minidg max négyet játszanak le.) Talán nem kellett volna elszólnom magamat, mert meghallotta az ég, és vicces kedvében volt éppen.
De sebaj, a világ tökéletes.
Példának okáért ma megyek Klarinétra, és ez jó. (csak nehogy rosszul legyél) Erről meg eszembe jutott Orekrád Oszkár. (...a magashegyi underground száma, a szeplős váll következik itt az mr kettő petőfi rádión...)
Allergiás voltam Orekrádra. Ami igazán nagy problémát jelentett, főleg a Képzeletbeli barátnál, mert csak arra az időre adták nekem, amíg a Pécsi gálára készültünk. Még képem sem igazán van Orekrádról. Aztán mondták, hogy vegyem meg. Ha ennyire szeretem. (hát tényleg annyira szerettem.) De a pénzt is szeretem? Mindegy, nem is volt rá. Aputól meg nem kérhettem, mert ... (basszus, nem tudom, hogy miért ne kérhettem volna tőle...) És itt a hiba. MIÉRT? (ezmeg az a rész, amikor leborulunk a földre, és az ég felé nyújtva karjainkat, síró hangon kiáltjuk az előbb feltűntetett {nagybetűkkel kiemelt} szó betűit.) Igen. Már annyira bánom. Pedig akkor de sok hangszerem lett volna. Hiszen Orekrád nem volt más, mint egy hangszer. Amire cirill betűkkel volt ráragasztva, hogy Fender. És asszem temperával volt lefestve. És Bőgő húr volt az E helyett. Hát szerezhetek még valahol egyáltalán ilyen csodálatos dolgot? Nemhiszem. De leglább van miről írni, és sirathatom is Orekrád Oszkárt, meg a saját baklövéseimet. (ide most úgy írnék valami sokkal csúnyábbat, csak lehet, hogy cenzúrázza a Sajátos Szabályok Bizottsága.) Hát. Ez volt rövid megemlékezésünk Orekrád Oszkár barátunkról. (és itt jönne a leszegett fejjel kiejtett "nyugodjék békében" a végén elhalóan, persze nem jön, mert remélem még nem halt meg. - a szerk.)

Ja. Még valami nagyon jó kifejezetten önnek, Mihalics János Joachim.

Csüllög Katica minden nap teázott, amikor Zitáéknál töltött egy hetet. A délutáni teázásai alkalmával semmi különös nem történt, de az egyik nap a teafőző hirtelen sípolni kezdett. (ez meg a drámai hatásszünet helye, pedig az ilyenfajta teafőzők minidg sípolnak, ha kell nekik. Különben mi hülye emberek nem vennénk észre, hogy felforrt a víz.) De nem akármilyen sípolás volt ez. Egy ismerős dallam csendült fel. A Dongó. (aztaaa.) Zita csodálkozott. Mégilyet, hogy egy teafőző eljátssza a Dongót délután négy óra huszonhét perc harmincegy máodperckor. "Csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban..."Levette a teafőzőt a a sütőlapról, visszatette, és a tefőző előlről kezdte a dalt. (leeseik az állunk.) Zita már nevetett is egy kicsit, de mivel Csüllög Katica teázni kívánt, éshát ő is, ezért eltekintett a dologtól, kiöntötte a vizet a Camtekes, vörös (hát mégis milyen?) bögréjébe, mert csak abból iszik, és English breakfast teafüvet tett bele (az is vörös dobozban van natürlich.), aztán tejszínt, és Csüllög Katica társaságában elfogyasztották délutáni teájukat, amolyan angolos módon, miközben paranormális dolgokról beszélgettek, mert Katicának előfizetése van az UFO magazinra, és boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Ende

(Tizenhetedikére szóló estimese.)

Na. Egyelőre ennyi. Most játszom valami születésem idejével azonosan kelt ősrégi játékkal. (hogy mennyit fejlődtek azóta a játékok.)

Bild: Furcsa nő és lakkozott körmű kéz, illetve különbözű színű, méretű és egyébségű teáskannák, vagy teafőzők, a tegnaptól a holnapig. (Válassz egyet Mihalics János Joachim.)

Jesszusom. Megint a Foundation megy!!!

Már érződik a depresszív buzulás a fák ringadozó lombjaiba, hogy beleveszik az arcunk a ködbe, és pironkodva állunk a csekkel meg a bélással a sorban, pedig már majd leszakad a maradvány lábikránk, és romantikus alultápláltságban kezdünk szenvedni, és nézzük a felhőket, úúú, hogy rohannak, mert ez mennyire de mennyire egy idillikus lósz#r... Na gondoljátok meg proletárok, nyitva hagytam nektek a mondatot.
Tényleg mindenki kezd megint begolyózni a mindenki mástól. Legalábbis én most kibillentem egy percre a tökéletesség állapotából, (persze így is higgadt maradtam) (hahaha), és ilyen már rég fordult elő. (viszonylag) Nem igazán vagyok már képes sokáig elviselni a semmin való haszontalan hisztit, szenvedjünk diszkréten. Időnként szomorú és ideges leszek ettől. Nem tudok vele mit kezdeni. De ha meg nem kezdek vele semmit az ég világon, akkor meg az a baj. ez mindennel így van. És megint eljutottunk a szenvedés, no igen, és Mihalics János Mózes mondja, a szavazás fontosságához. (Mert szavazni, kell.) ezen az áldott dilemmán való rágódás azoknak a bizonyos embereknek a lételeme, mint a politika, a pénz, meg a szerelem, csak ezeket fontosnak is tartjuk, azt meg nem. (najó, a politikát nem tartja mindenki fontosnak, de anélkül nem megy)
Dehát miről is szól megannyi film, és könyv, meg képregény. Arról, hogy a főhős, főszereplő, esetleg Kalter Manó hosszú és kitartó erőfeszítéssel átvergődi magát az élet viharain, vagy egy rosszul kezdődő időszakon, de aztán minidg akad benne valami jó. És a szenvedésben is várhatjuk a jót, úgyse lesz rosszabb (ha már egyszer ilyen sok helyről ömlik ránk ez a történet) és ez persze azt is jelenti egyben, hogy mindenki szenved. ("Csak én tudok versemnek hőse lenni...") És ha egyszer ennyire sok minden szól erről, akkor a mondat már alá is van támasztva.
És mennyire jó is lenne, ha ez így volna. Csak az a baj, hogy én ezt egyáltalán nem tudom. Csak milyen jó dolog belelovalni magadat egy ilyen logikusan összehozott eszmefuttatásba.

A mai napon még egy dolog fennakadást okozott életünkben. Péterfy Bori Petőfirádiós száma, meg a Foundation vagy mi. Egy ideig élvezetet nyújtottak, de ha már a csapból is az folyik, (vagy hülyegyerek ne hallgass Petőfirádiót!) akkor a menet közbeni dúdolással az ember nemcsak önmagát, hanem környezetét is károsítja. És kénytelen kelletlen, ismételten meg kellene szeretni ezeket a számokat (bár "nincs van" is az, hogy nem szeretjük) és ha így dúdolgatjuk magunkban, akkor mondhatjuk, hogy: Hát azért dudorászom ezt, mert szeretem.
És ha valami zenét az ember szeret, akkor persze, hogy ne jut eszébe a szövege, de még a dallama sem, mert miért jutna. Eszébe sem jut. Csakhogy hallgatni akarja. Helyette az ilyen számok zaklatják. De ha mondjuk ezt a kettőt megszeretném, akkor lenne más, amit nem szerethetek, de legalább ezek nem fognak az eszembe jutni.
Ó. Mennyire egyszerű...

(namost megint szövögetheted tovább kedves és mélyen tisztelt Mihalics János a dolog lényegét, tartalmi értelmének tartár.)

Bild: Mártás.

Nos. Erre vártunk, ezt utáltuk, ez is eljött, és hát nem menekülhetünk előle. Persze mosérzéseim szerint egy fokkal jobb, mint mondjuk egy éve ilyenkor. De komolyan. És. ezzel a mondattal le is rágahttunk volna minden csontot, de ne tegyük meg, minvel akkor nem lesz ilyen aktuálpolitikai témám, és másra meg senki nem kíváncsi. Vagy. ez van, most ezt kapjuk a tányérba. Én minden bizonnyal otthagynám, mert nagyon válogatós vagyok.
Tehát. Kezdjük a kezdeteknél, amikoris a dugó, ami reggel keletkezett a város minden pontján és valószínűleg egyszerre, feltartotta a járműveinket, így esedékes lehetett volna a reggeli késés, de nem lett az, ami már "idegnyugatató (felhőjáték a gőz, s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás..."), hiszen ha nem késel, akkor bemehetsz a tömegbe, ha elkésel, akkor két választásod van. Hátul mész be a tömegbe, elől mész be a tömegbe, és ez a legszarabb, vagy egyszerűen nem mész be a tömegbe. (ez a nagy szünet direkt van itt, mert megpróbálom minél inkább áttelepíteni valós beszédjegyeimet a monitorra.) De ez igazából mindegy is, csak foglalja a helyet. Ahelyett a csodás és nélkülözhetetlen szónoki és közaltató, de mindenesetre időnként mulattató beszéd helyett, amelyet kora reggel hallhattunk. Formaság. Formalitás. Hagyomány. Aztán hallhattuk a magas hangú kisleányt a Pillarebegtetéssel ötvözött magánszámában igen magas hangon beszélni, aztán egy egyértelműen fenomenlis, és gyönyörű NEM-et és cseles kibúvást, és jöhet a kártya. A festő szakot meg ellepték az "idegenek". Furcsa is volt ott egy csomó más embert látni. A kálvin téren pedig nem találni, sem a közelében egy olcsó, műanyagszékes kávézót. Na a mai napról ennyit.

Jöjjön a politika. Nem értek egyet a Magyar Gárda álláspontjával, és mostanában sokat néztem az echo tv-t. Iagzából élvezem a politikát hallgatni. Néha már olyan gusztustalan, hogy az jó.

Ezen felül. Ha bárki írna egy szerinte jó színdarabot, az adja már oda nekem. Talán visszkapja. És. Kívánjuk, hogy minden elképesztően nagy szabású, és növekvő tendenciával rendelkező társadalmi csoportosulás, amelyet az iskolai diákjai terveznek, és terveztek megvalósuljon. Beleértve a mieinket is. (szeretnénk ugyanis összehozni egy színjátszókört valami irodalmi alappal, és minimál hozzáértéssel)

Hát, Éva, asszem most ennyire futotta, vagyis nem csak ennyi lenne, de nagyon éhes vagyok, és nem tarthatok víz és zöldségnapokat, mert azok meg mire jók, meg játszani szeretnék, szóval ne haragudj.

Azért felteszem ide a megszokott képet. Ami ugyebár jól mutat ott, ahol van.

Nahát. Mennyire furcsa az otthon, hogy ittez a nagy és hangos család, ahol enni sem tud az ember csukott szájjal, mert védenie kell magát édes rokonai piszkálódásaitól, vagy csak csöndben ülni, és várni reggelig, hogy újra jöjjenek, és együtt felegyük a készleteinket, mert az evés és a családi összejövetelek elválaszthatatlanok, úgy, mint bármelyikünk a családból magától a családtól. Ez annyira szép. Csak edződnie kell itt az embernek, dehát mi beleszülettünk, és szerintem szeretjük ezt. Na. Most is ezvan, különbenmeg tegnap keveredtünk haza Kapolcsról, ezért most a Manu Chao elmarad, pedig.pedig. Ja. Egy pár tőmondatot szúrok közbe, hogy lenyűgözzem vele Jé. Mikit. Így. Mintha azt a művészetek. Völgyés beszámolót. Is én írtam volna. Naigen. Azmeg megintcsak jóvolt. Fagyni megfele a sátorban. Négy gatyában meg öt pulóverben. Meg sálban. Kapucnival. Naigen. Mi is arra gyúrunk, hogy feléledjünk a hibernálás után, merthogy örökké fogunk élni, feltéve, hogy mostanság kitesszük szervezetünket a hidegnek, meghát itt nincsenek olyan habfürdős lékelt tócsák minusz negyven fokkal a lábad alatt.
Aztán. A szülők persze úgy küldenek el ilyesféle helyekre, hogy ne igyál, ne drogozz, és hát persze ne fiúzz be nagyon. Mintha bármelyiket is megtenném. Néha már igazán fájdalmas amikor a párkapcsolatokkal rontják el az étvágyamat. Bár nemis. Nevetünk Nevetünk. Itt is ezvolt a kérdések között az első, naés volt valami fiú. Persze. Csak az ember ne szólít le idegeneket. Na ilyen az élet. Ja! Annapajtás!!! Gratulál a névtelen páros csoportulás. Nagyon feldobtad a napjaimat az üzenteddel. De. Majd mellesleg, ha bárki is kívánja, (de komolyan, írjon bátran Miki, meg Eszter is, ha szeretnék, hogy adott témákról nyilvánítsak véleményt) akkor majd egyszer külön írok egy ilyen szart a párkapcsolatokról, mert ebben az életkorban ez mondjuk úgy, mozgatórugó.
Ésmost kibillentem, mert pénzt keresek közben gondolatban, de úgyse fog menni ez a dolog, hogy egy nap alatt szerezzek egy napijegyet erre a kurva szigetre, ami nagyon drága mellesleg, de hát Manu Chao...Bárha Travis vagy Portishead vagy Tryo lenne, akkor az üres kádban feküdnék, ha nem jutnék ki.
De nem, az ereimet soha nem vágnám fel. Merthát felveszem a versenyt Mikivel (mihalicsanno) a mennyországba jutással kapcsolatban. És. Öngyilkossággal már alapból ki van zárva, hogy felkerüljek. Mindegy. Meghalni megkell, megmár nő a tokánk is idővel, tehát legyünk még ma szépek, holnapra úgyis vének leszünk. De. Ha idősen halunk meg, akkor ráncos angyalok leszünk? Hú. Már előre félek. Meghát, Marylinnek sem kellett tartania az öregedéstől. Még szpvolt, amikor elment.

naigen. Erről is van az az elmélet. Amit majd megint máskor, mert annyira sokat szoktam írni, hogy ugyan kinek van annyi ideje, hogy elolvassa. Mint egy képeskönyv. A képeket nézik, mert az könnyebb, de szerintem is. Nem szeretek annyira olvasni, az írás, a rizsa meg kit érdekel. Jut eszembe, A rizsa fagyi a kedvencem, de nem kapok seholsem. Meg biciklizni is nagyon szeretnék, de ellopták azokat a kis aranyosokat.

Keserű a sors, de szép az élet!

Ezaképmeg ilyen régi. Mert szeretünk legozni Mickával, és régebben valami képekből összerakott filmet csináltunk, ozt ez abból egy darab. Annyira nosztalgikus...

Nyugtatóként funkcionáló Chopin zenemű szól a háttérben, miközben művemet alkotom éppen. No melyiket. Eztis, meg ezt a Kalter Manót is. Csak tudnám, hogy miről szól. Mindegy is.
Nos. Eddigről. A nyár nagyon eseménydús, pont annyira, mint eddig soha. illetőleg, semmi sem történik, csak van esemény. (mégilyet.) Ezt persze még magamnak is meg kell magyaráznom, merthát valljuk be, egészen érdekes eszemfuttatás volna ez, ha lenne ilyen, de nincs, és ezzel én magam is tisztában vagyok, dehát, egyeseknek jobban megy a mellébeszélés, mint ketteseknek.
Tehát CSB-t követően csoportos csoporttalálkozók tömkelege után leugrottunk Almádiba P. Lillával, és kellőképpen leégtünk a balaton vize fölött lebegve az óriásúszógumikon. Nekem abból ilyen neonrózsaszín jutott, de nem néz ki rosszul.
Aztán Hévízen megérezhettem a leégés melléktermékét, a hámló bőrt dögivel a lakásban. Deott jóvolt a kicsit sós és sajtos pizza. Mostmeg ugye megyünk Lillával Mikiegér meg Petra után Kapolcsra Manci nénihez a Dózsa utca tizenhárom szám alá, de mi valójában megszegjük a magyar nyelv csodás törvényeit, és inkább benn a kertben sátorozunk le. Ottaztán párnapi vigadozás, egykis sziget, talán egy nap. Az első jó volna Emil.RuleZ! meg Manu Chao, meg a kis Mano Negra, aztánmegmár készülhetünk a kettőezerhetes-kettőezernyolcas tanévre.
Jajj. Hát kell ez nekünk?
Nekem nem. Én Költő leszek, vagy író, mint Kalter Manó, vagy agykutató. Patológusi álmaimat meg szertefoszlattam, mert az talán kevésbé izgalmas. (persze előbbieket bárki megcáfolhatja.)
Néha már rémálmaim vannak a sulit illetően. Meg Vérfarkasokat és Moncsicsiket is. Az a csúszós, és hideg kőpadló, és a fehér falak, a recsegő parketta a rajzteremben, és én folyton a padlót nézem...De valójában. Az iskola csak arra való, hogy bejárjunk, és nincs más dolgunk, mint figyelni az órán, otthon megtanulni a dolgokat, ami nem nagy feladat, és néha izgulni, hogy vajh, mi lesz holnap, reggel stresszesen kelni, hogy baszki, már megint, de amint vége, akkor végre vége, és előrébb léptünk az életünkben.
Ez nagyon szép, és nagyon jó. Majd ehhez tartom magam. És nem próbálom meg folyton kitörtni kezem-lábam, csakhogy ne kelljen bemenni.
Aztán. Most következzen valami aktuáltéma.
Megtaláltam közös dalunkat József Attilával. Meg azokat a régi és használható szerzeményeket, és rádöbbentem, hogy vénülünk. Lassan betöltöm a huszat (de tényleg lassan) és még kocsim sincsen. Bár. Úgy érzem nem is nagyon izgat.
De milyen szépek voltak azok a régi szép idők, amikor csak megjátszottuk, hogy van valami baj, még mostis, de a gyerekek túl gyorsan felnőnek manapság, és hamarosan már nem kell jó színésznek lennünk ahhoz, hogy sikerüljön a jelenet. Megvoltak a témáink. és órákon keresztül tudtunk beszélni róla, és fűztük tovább, ahogyan azt kell, mert minek hazudozzunk, de ilyesmik márcsak közeli barátok közt esnek meg, és nem olyan sokszor. Mostmeg. Itt ülök, és magamnak írok egy blogra. Olyan dolgokról, amik engem érdekelnek, és nem veszem figyelembe a blogomat olvasók nézeteit, meg az érdeklődési körüket, és ezért van az, hogy ezt a blogot csupán csak ketten olvassák, a többiek megcsak nézik, és inkább elmennek megnézni az iwiwjüket.
Tehát. Író sem lehetek.
Persze nem szomorít el.
Mert a világ tökéletes.

Bild: Clan Destino. Azért van itt, mert nekem tetszik, habár így már ketten lőnek az olvasóra. Egy majom, és egy ember.

Elismerem, mégiscsak van értelme a munkának. Decsak a cél érdekében. amúgymeg. Zsebpénz. Még mostis.
Ma is zsúfolt a nap, de éppen jó.
Nincs mit közölnöm, csak a helyesbítés végett írtam ezt ide.
Köszönöm, köszönöm.

Eza Csillebérc egyszerűen nem hagyja nyugodni az embert. Igazigaz, hogy hétfőn találkoztunk emberekkel, hogy megbeszéljük azt, hogy csütörtökön mikor találkozunk, node mégis. Talán nem volt elég hely a fejemben a dolgok raktározására, hogy mondjuk a mai napon, vagy holnap, vagy ezek előtt, tábor után egy nappal bármi is eszembe jusson róla. Eszembe jut, de nem valami konkrét, az egész csakúgy felemelő volt. A Csillebércről élő képem az, amint egy rakat csoport sétálgat lassacskán a kajálda felé a négyes faház A/6-os szobája felé eső oldalán, és mi még csak ott állunk, hogy várjuk lacikáék csoportját, és biztosan utolsókén érünk oda enni, persze nem, mert valaki úgyis előre fut tőlünk, és beeseünk a középső szakaszba, de nem kizárt, hogy elkésünk az óráinkról. Dehát ez nem csodás? Dehogynem.
Másik agyamat kitöltő gondolatsor az, hogy miért akar minden korombeli ilyen lázasan munkával pénzt szerezni. Egyeseknél megértem, de irritál. Valahogy olyan érzésem van, hogy ebbena világban már ez is divattá vált. Minél hamarabb van munkád (márígy tizennégy felett), annál biztosabb a jövőd, az,
hogy van pénzed minden bizonnyal biztonságot jelent, de ilyen időkben még nem a zsebpénzre támaszkodik a fiú és a lány? Namindegy, akkor én biztosan ingyenélő vagyok. Vagycsak az zavar, hogy minden barátom foggal körömmel kutat munka után, mégha az szórólap osztogatás is háromszázas órabérrel. Jaés ezért fel sem lehet őket hívni, hogy hú, ráérsz ma, vagy holnap?
erre ő behunyt szemmel, fennhangon közli (nem is mondja, az olyan alantas.), hogy
-Neöm, nöem. Tudod én dolgozó ember vagyok, nem érek rá olyasmikre, mint vattacukor evészet. Különben is. Az pénzbe kerül, neked honnan van rá kereted, hogy vegyél vattacukrot? Ingyenélő vagy?
Miért nem dolgozol?
Amásik lehetőség meg a következő lehet:
siránkozva, vágyakozón és nemutolsósorban leverve gyönyörű arctorzulásokkal a fejedbe mondja, vagy fölötte elhúzva a dolgot.
-Jajj, nem érek rá sajnos, pedig annyira mennék, de dolgoznom kell, hogy legyen pénzem, nem akarok anyuaputól kérni, mert biztosan azt hiszik, hogy a nyakukon lógók. Mostmeg főleg nem adnának pénz vattacukorra, hogy dolgozom. Csak másra is kell, meg a találka időpontja egybeeseik a munkaidőmmel. Annyira szar az egész. Szar meló, szar helyzet.

Na. ezt is az infláció okozza, nem?

Nos. Csillebérc. Gyorsan elszállt a nyár fénypontjának tíz röpke boldogan történéstelen tartalommal teli napja. az az igazság, hogy perpillanat semmi mást nem szeretnék, mint megint visszamenni, és újrakezdeni, de gondolom ezzel olyan nagyon sokan vannak és lennének így. (Parastmount Pictures) Valahogyna írni se nagyon tudok most erről, pedigpedig... A belga nagyonjóvolt. A filmen meg látszik, ahogyan járom rá a kretén tagbaszakadt táncomat. Sebaj. Szexplanéta. Az mindig jó. Aztán kaptam egy könyvet is, elvileg az agyam fergeteges pörgése miatt (írhattam volna aztis, hogy forgása, mertaz mennyire jó, de igyekszem leszokni ezekről a hülye mondatzavaró alliterációkról.) De szerintem mindössze azért kaptam ezt most, mert Ibi néniek szimpatikus voltam. Ú. mennyire őszinte.
Csillebérc nekem sohasem az a nagy barátságos nagy szerelmes tábor. Mert miért lenne. Az egész életem nem az. De Szticcsel éppen ezt beszéltük ezévi utolsó Csillebérces toalettúránkra menet, hogy ettől függetlenül a tábor kurvajó volt (natürlich, merthogy Péter csinálta a dolgokat. Szeretjük is a férget.) És nem az olyan dolgok tették jóvá, minthogy a diszkótekben a lassú számnál a fiú vállára borulva becsukod a szemed, vagy a másikat stírölöd. esetleg, hogy megtaláltad lelki társadat, és legjobb barátodat. Vagyhogy megnyertük a versenyt (:( Nem nyertük ) Még a számháborút sem, és ha ezek meg is történetek volna, nemmondom, hogy szar lett volna, mer biztosan dobott volna egyet a dolgon, de enélkül is talán eddigi táborozásaim közül a legjobb volt.
Már várom az őszi kirándulást. Nagyon. Mert addig sem kell suliban lenni. Helyette pedig külföldön leszünk, {és kedves, aranyos, (najó...) } jó társaságban. Nos. ennyi, ha lesz CSB-s kép ami jó, akkor teszek fel ide.
http://www.okosodo.hu