Hatodikosan azt gondoltam, hogy sikeres leszek, és húsz évesen meghalok.
Ma rájöttem, hogy az ember nem lesz idő előtt sikeres, de meghalhat húsz évesen.

A dolog lényege, hogy használjunk ránctalanítót (de csak olyat, amit az újságokhoz adnak, mert azzal nem támogatjuk a multicégeket) (vagy legyünk őszinték, nem telik hetente hatezer egy kenőcsre) (de majdha sikeresek leszünk) (éshát azok leszünk) (a magunk módján)

Másodpercenként váltják egymást a hangulatai. Jó futók, bárkit leelőznek. Mesés boldogság, azután a szar tobzódása, olyan érzés, hogy az ami belül van kék lett, és nagyon szétvágná a mellkasát egy rozsdás késsel. Bármleiyk is jön szóba, inkább üldögélne egy szép, zöld, kullancs és tetűmentes réten egyedül.
Helyette perszehogy a villamoson ül, teljesen ázott és vizeskutyaszagú kabátban, tumultus van, és már legalább két órája vizelnie kéne, de sebaj, amíg az eső esik, addig nemigen halhat ki az emberiség.
A villamos ma ocsmány helynek tetszik a szemében. A négyes ülésben ül, ráadásul belül, és nem lát ki az ablakon. Az embereket és a fertőzéseket bezárták egy sárga fémdobozba, és a lehellet befedte az üveget, amit letörölni nehézkes volna, hiszen Mano keze a zsebében van, mozdíthatatlan helyzetben. Ha kivenné onnan, akkor azzal meglökné a mellette ülő nénit, akinél ernyő van, ígyhát inkább nyugodjék békében a jobb keze, vele együtt a bal is, hiszen a zsebbörtönből nincs menekvés.
A másik megoldás az idő múlatására az volna, ha jól megfigyelné az emberek arcát, de ez a lehetőség már akkor talomba megy, amikor észreveszi, hogy sokan néznek rá is, és kétli, hogy azért mert szép lenne. Nem, biztosan ők is észrevették, hogy kinek a kabátja áraszt vizes kutyaszagot.
Persze a megoldás kézenfekvő, mitöbb, egyértelmű. Gondolkodni kell, nem is kell, megy az magától, hiszen már azt is kitalálta, hogy milyen illata van annak a rétnek, csak nem merült bele. Igen. Akkor most, hogy a gondolati szálai közül az egyiknek vége szakadt. Most befűzheti a másikat. Piroska szörp is lenne a réten, és kényelem. Mindenekfelett.
Persze a kényelem már nem látogathatja meg rétet, mert Mano leszállni kényszerül, végállomás, az ajtókat bezárják, az emberek felhúzzák az ernyőiket, szarakodnak egy sort, pont útban vannak, dehát időnk, mint a tenger, Mano természetes módon kikerüli a nénit, a bácsit, a nőt a gyereket, megmég egy egész tömeget, és ernyő nélkül hazasétál, de már nem jut eszébe a rét.
Csak arra gondol, hogy valamit elfelejtett.



Bild: tündérország.

Édesanyámnak van egy lyuk az oldalán.
A kíváncsiságtól.
(hehehe)

Nem is vágyom rá igazán, hogy Isten fia legyek. Első, hogy akármennyire érdekes, nem születtem fiúnak, másodszormeg jó nekem, hogy az apám lánya vagyok.

(Én) az apám lánya vagyok.

(Mihalics, (én) még emlékszem a Mennybe jutási versenyre, nem lehetünk önzőek, és az (én) az csak önzést okozhat. Jó bulást, tisztelt intravénás állandó tavaszi depresszióban szenvedő önző emberi lény Debrecenből.)
Egy önző emberi lény.

Mi lehet hát rossz a csodálatos életben?
Öreg vagyok.
Dehogy vagy...
Dehogynem. Negyven leszek a télen.
Igen a télen, tizenhat év múlva télen.
Persze ez cseppet sem nyugtatta meg Kalter Manot, és érezte, hogy a hátralévő idejét hasznosan kell eltöltenie, nagyobb dolgokkal, mint a világ csendes megmentése egy dologtalan hétfő reggel. Valójában élete nagy részét azzal töltötte, hogy mások megsegítése közepette magának tegyen jót, merthát nem önzetlen ez a Mano-féle önzetlenség, de lehet, hogy még a szembeszomszéd meleg srác idős emberek életét jobbá tevő bájprogramja sem az, hanem dicsfényben szeretne úszni az idősotthonban Mari néni bodzaszörpjével a kezében, amit annyira szeret. Neki is kell, hogy valaki megdícsérje, ha már apa nem tette, mert a fiúkat szereti.
Másnap reggel Mano ráköszönt a srácra. Alfonz. Megint az otthonba ment. Eléggé boldog élete lehet. Mintha ő sem dolgozna, csak ezzel foglalkozna. Akkor lehet, hogy neki mégsem a jótékonykodással járó kikerülhetetlen jutalmak jelentik a boldogságot. Azta. Hát, akkor Mano még mosolyog is rá. Csak nehogy túlzásba vigye. Alfonz még az ő életét is jobbá akarná tenni.
Lemegy a csotrogány liftfülkében, remélve, hogy odakint süt a nap, hátha attól jobb kedve lesz. Na, Mihalics. Eltelt egy év.
Jobban meggondolva megeshet, hogy nemcsak hátulütői vannak ennek. Marandjunk abban, hogy bölcsebbek lettünk egy évvel.
A lift retkespiros gombjának megnyomása persze még így, huszonnégy éves fejjel is boldogsággal töltötte el a szívét, akárcsak hat évesen a szülei lakásában, vagy tizenöt évesen Ódor Emília kellemes társaságára gondolva felfelé menet a hetedikre.
Kint természetesen süt a nap, már amennyire kitelik neki februában, Mano fejében meg valami jazz nóta kereng, csak már legalább három napja nem jön rá, hogy mi az, nem is talája sehol, nem is keresi igazán, és nem is hallotta még soha az életben egészében, de aztért ez a dal most bomlasztja a gondolatait, így ő méginkább hiheti, hogy huszonnégy éves korára az ember kezd meghülyülni, és hogy megeshet, hogy Mari néni a bodzaszörpjével ezt nevezi bölcsességnek.
Azt az állapotot, amikor az ember már nem szenved a túl sok tudásától sem a túl kevéstől, hanem specko jedno, (igaz Ágnes?) és örömmel megy át a szomszédba a Józsi bácsihoz römizni, mert belátja, hogy szegény unatkozik, és az ember maga is belátja (ezmicsodaszóismétlésegymondatonbelül), hogy mindjárt negyven helyett hetven lesz és akkor ő is unatkozni fog, éshát miért ne kezdje most, a bölcsessége derekán a römi gyakrolását önzetlenül, de komolyan önzetlenül megsegítve ezzel Józsi bácsit?
Este van este van csöndes szellős este...Mano a kulcsát keresi, merthogy ebbe a házba még nem vezették be azt az örömteli elektomos kapunyitó rendszert, ami a magasabb közösköltségű, őket körülvevő házakban már mind be lett vezetve, és ez annyira természetes, és azzal jár, hogy Mano értelemszerűen nem találja a kulcsát. Ekkor felbukkan értelmetlen történetünk másik kulcsszereplője (uhuh...Mihalics, ezt a szófordulatot kivételesen nem a borzalmas humoromnak köszönhetjük, nem is gondoltam volna, hogy ez fog következni) Alfonz. Natürlich, Alfonz egyből ajtót nyit, üdvözlik egymást, jóestét, jóestét...
Öhm, Alfonz!
Mondja csak Mano.
Ön pontosan mennyi idős is?
Huszonhat éves vagyok.

Ó. köszönöm. Viszlát.
Viszlát!
Nos igen. Tehát Alfonz már bölcs. Mari néninek vagy ki tudja már kinek, teljesen igaza volt. Vagy nem. De mindegy.
Mano még aznap este becsöngetett Józsi bácsihoz.

Bild: Józsi bácsi hatvannyolcadik születésnapján.

Szomtájmz áj fíl lájk komin Barszelona. End ol áj vanna dú iz gó bek. Gó bek.
Sajnos angoltudásom csekély mérteket ölt, inkább leírom így, mint nevetségesen rosszul, meg ezt nyomatja az ifjúság bizonyos rétege, egyszer adhatunk a szarnak egy pofont, nemde?
Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy visszamegyek Barcelonába. De komolyan komolyan. És nem azzal a komolysággal, mint ahogyan a fizikailelkiattrocitásaimról szoktam beszélni, tisztelt Mihalics, Ó kapitányom, kapitányom. Úgy esett a dolog kavicsa a tócsába, hogy a választott hat elsajátítandó nyelvjárás mellé jött mégegy, hogy hét legyen, ami már majdnem kilenc, merthát mi is kell ahhoz, hogy az ember Barcelonában élhessen. Legalább angolul, de legfőképpen sapnyolul kellene neki megtanulnia, "...és Isten látta, hogy ez jó." Ha ez megvan, akkor még mi kell, pénz, lakhely, munka, tanulni kell, és jöhet a többi olyan, amire itthon is vágyik az ember, a nagy ház, a kocsi , a kutya, a bélás, amiért keveset kell tenni, ámde annál tisztességesebben, sok szabadság, kölyök a kutyának, vagy annak a kutya, ha még nem szereztük volna be (egyébként a gyerekek imádnivalóak, ahogyan a kutyák is, csak ne sikoltozzanak a jelenlétemben), és sok sok szeretet, mert szeretetben meghalni kellemesebb, mint másképp, vagy akkor már mindegy? No milyen szép nemkerek kérdőmondat keletkezett a felsorolásból. Ez mégkomolyabban elgondolkodtat arról, hogy ezt a jelenséget hogyan nevezzük a magyar nyelvtanban. Ez is amolyan illeszkedés lenne? A többtagú mondatnál az utolsó mondatrész határozza meg a mondat végén álló írásjel (na ezt megint minek hívják...) írásjelet. Ajj, de ez így annyira egyszerű. Szeressük már túlbonyolítani az amúgy is bonyolult nyelvtant, he.
Visszatérve, lehetetlennek tartom a komoly elgondolkodást követően, hogy valaha is egy Carlos nevű szomszédom legyen a La Rambla meletti kissé mocskos mellékutcában. Nos. Ez elkeserítő. De álmodozni szabad. Hú, ezt ma Simon is jól megmondta az Eper és vérben (Strawberry Statement. Vagy mi az Istenfia). Azt mondta, hogy anno Amerikának voltak álmai, és talán jobb, lenne, hogy forradalom helyett még most is álmodozna. Angolul biztosan jobban hangzott a szöveg, és biztosan benne a volt az american dream kifejezés, de végérvényben egyértelműen mindegy.

Éljen Záborszky Gábor, aki valaha virágokon lépkedett.

megjegyzés. Az előbbi mondatnál elhagyva a magyar helyesírás mindennemű szabályát öncélúan felhasználtam egy pontot a mondatom végére, ezzel mintegy arcon köpve hőn imádott nyelvtanunkat. Te attya ég. Persze már sokszor megtettem, és jól esik, mint káromkodni. Kurva.

hanne meghalt.

Mostanság gazdag. Van annyi, hogy fussa nemesebb sonkára a hentesnél, ne csak a csodálatosan felemelő hentes szag ragadja magával a cukrászda mellett. Ameddig csak az volt, beérte azzal, nahát, most, hogy van sonka, holnap meg nem lesz, máris kéne egy másik sonka, gondolván az unokákra, akik még meg sem születtek. Sebaj, ez megfelelő indok, hogyha valaki gyanakodni kezdene a telhetetlenségére. Ezért mostanság gazdagságában nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Ha eluralkodnának, akkor változna az írásképe. Minimálisan, de természetesen.
Ha a bűncselekmény előbbre halad, akkor valaki feljelentést tesz, valaki nyomozni kezd, és akkor nincs tovább, feltéve, ha az elkövető nem valamiféle lángelme, és minden kis részletre kitekint, mert a részletek az ablakon kvíül estek, így gondol az írásképének változékonyságára is. Ha ideges, a betűi töredeznek, de ezt senki sem venné észre, csak a hasonló gondolkodású színvak grafológus, akinek a munkája az élete.
Felfigyel a hűtőn hagyott cetlire, csak egy bevásárlólista, amin csak a sonka szerepel, de egy szó, mint száz, a vonalak nem gondtlanok, mikén feszítik a sonkát, és Sherlock megjegyzi, Az elkövető férfi, huszonhárom és fél éves, beesett arcú, nagy szemű, sötét, göndör hajú, negyvenötös cipőt hord, lángelme lehet, de én átláttam rajta, mert azonosultam vele, én zseni vagyok,
ő meg Kalter Mano.
Biztos ez?
Kételkedne bennem? Csakmert asztmás vagyok? Nem tarthatok fegyvert? Nincs családom? És szeretem a pácolt heringet?
A fegyveres rendőr lelőtte a géniuszt, természetesen senki sem akadályotza meg benne.
Azt már mondanunk sem kell, hogy Kalter Mano remekül szövögette a fonalakat most is, persze csak kis híja volt, hogy a golyó éppen vele végezzen.
Hibázott, de direkte hibátlan hiba volt, hiszen csakis a géniusz sejthetett bármit, de modora végzett vele, és persze Kalter Mano ezt tudta.
Legközelebb nem ejthet hibát, még javíthatót sem.



Bild: koferánszié.

Miként is hangzott el néhai M. E. mondata? Az élet értelme az előbbrehaladás?
Jó, akkor legyen. És haladjunk előbbre a gerinctörő ónos esőtől jeges járdaszigeten, egyik végéből a másikba, közötte a kád üresen tátong, te vagy a Luciferbőrbe bújt mindent irányító Isten halszagú ködben, ez volt this is a begining of the beautiful friendship? Beszéljünk cipőkről, táskákról, körömlakkokról, végülis a mögött is van tartalom, nem csak a nagy szavak jelenthetnek nagy dolgokat.
És ezt a jelentéktelnnek titulált szót ki emeli a jelentékenyek közé?
Megtegyük? Hiszen neki az jó, mimeg eggyel több szerencsétlent használhatunk fel érdekeink érvényesítésének okán. De mi lenne akkor, ha már ő is tökély volna? Ha a többi kis jelentéktelen szavacska ezekután arra vágyna, hogy olyan lehessen, mint ő? Így az összesnek utat kell engednünk, és semmi különbséget nem tudnánk tenni semmi között. Nem lenne se jó, se rossz, csak valami, vagy még az se, és tessék.
Mossuk el a tányért, üljünk le a székre, és mindegy mi jön azután. Mindegy, mi, mindegy mi mindegy? Mi mindegy? mindegy mi.

Ahogy gondolod, legyen úgy, ahogy gondolod, rendben, elfogadjuk, a törvényt be kell tartani, a lámpát le kell oltani, gondolni kell az unokáinkra, és arra, hogy ugyanmár, Mária, mekkora házat vesz koszos pénzen a tiszta kezével?

Hát. Istenem. Becsüljük meg azt, ami van.