A jubileumi százhatodik bejegyzés.

Ennek a mostani cudar Januárnak a távoli reménységgel kecsegtető estéi mind barnák.
Há én assziszem.

A Január különben olyan szép név. Nemtudokírni, Nem Tudok írni.
Akkor meg minek kezdtél hozzá, hülygyerek.

Hülgyeim és Uraim, Jubeliumi százhatodik bejegyzésünket láthatták, köszönjük figyelmüket,
a viszont látásra!

Ahogy Ibu mondaná -

What a beautiful?

Hideg van, be van borulva, és azon merengek, hogy baszkikám, miért van ez így?
Mindjárt jön az önsajnálat, biztos,
hülye vagy és csúnya, de sebaj.
Azt hittem szarabbnak érzem magam, mint régen, de igazából nem, és
amúgy sincsenek érzéseim.

szerencsére


Mexikó az hozzám hasonlókat is tárt karokkal várja.


Nagy távlatokban gondolkodva a bukás ugyanannyit tesz, mintha gyomorszájon vágtak volna egyszer.
Egy kicsit fájt, de elmúlt.

De valamiért még én magam sem tudom, hogy ki az.

Lájer Kató úgy érzi...

Úgy érzem, hogy életem szerelme még minidg egy nagyszemű zsidó.

Mano már készülődött. Összeszedte az összes szürke pamut boxerét, meg a csíkosakat is, kötött pulóverét, meg a kárókockásat, a gyönyörbarna kordgatyáját is, amit azért szeretett, mert nagyon kényelmes volt, és amikor hordta, a napjai jól sikeredtek, a gombos pólóit, meg a gyűrött ingjeit, és a kedvenc lyuksötétségzöld sálját, és bedobta a lomtalanításon guberált bőröndjébe.
Mindig is imádott utazni. Mert utazáskor érezhette, hogy mennyire nagy a világ, és mennyire, mennyire, mennyire...amikor megy a vonat, és sötét van és esik az eső, annak mennyire jó még a szaga is, és arcüreg gyulladása sem tarhatja vissza, hogy teljesen kinyissa az IC ablakát, és hagyja, hogy arcul csapja a nagyvilág. Szerinte ez éppen annyira romantikus tud lenni, mint a szivarozás. És a kettő együtt. Kánaán.
Érezte, hogy Isten teljes odaadással szereti, és mindenkivel meg akarta osztani Isten teljes odaadással való szeretetét. Csak az ő életében tényleg fontos dolgok töltötték meg az agyát, és elképesztően boldog volt. A lelke óriásivá vált, csak be volt zárva a kedves kis Kalter Mano kinézetű testébe.
De tudta, hogy amint elindul a vonat, a leke szétszéledhet a világban, a jószagú Atyaisten hűvös, vírushordozó, romantikusan gondolatzabolázó téli menetszelével.

Na, ezt aztán most jól megmondom, halljátoke.

Egy férfi ne legyen nő.

-Te Mihalics. Én nem értem az embereket.
-Én se Mano. Akkor nem ülnék itt.
-Igaz.
Kávéjukat iszogatták, mintha odakinn semmi se lenne. Mintha ez a szoba, meg a két fotel örökkévaló volna, és csak ezek az állandó semmi érzések léteznének.
Manot mindeközben elgondolkodtatta az, hogy vajon jó lehetne-e, ha így maradna minden. Ha feladná a mégjobbat, ami rossz is lehet, az állandóan átlagosan jóra. 
-Te Mihalics. Jobb lenne?
-Fogós.
Igaza lehet. Ha kilépünk innen, ha csak vizelniük kéne kimenni, akkor már vége szakadna. Ha rájuk törne a szükség, akkor már nem volna meg az állandóan átlagosan jó, csak az átlagosan jó. Tehát. Igazán felcserélhetnék az örökös szaratóskávézgatást a fotelben valami izgalmasabbara. Valami szuperhős-szerű dologra. Hogy ne csak álmodjanak róla, hogy egyszer belőlük lesz a legnagyobb Magneto, hanem tényleg. Legyen is úgy.
-Te Mihalics. Szerinted?
-Ravasz.
-Ravasz?
-Az.
Beleszürcsölt a kávéjába, és Manoból kiapadt az előbbi felismerésének összes eddigi lelkes szikrája. Rádöbbent valami másra.
Inkább szürcsölgetett ő is.

Úgyistökmindegy. Magneto már úgyse lesz belőle.

Mindennek az oka ez a kólatársadalom.