Egyszer fenn, egyszer lenn. Nincs arany középút, vagy tökéletes, vagy nyomasztóan szar az
egész. Manonak legutoljára nyáron volt olyan érzése, hogy igen, szinten vagyok, állandóan, hiszen mi a nyár számára, ha nem móka és kacagás könnyű mezei munkával vegyítve. A mai napban már az ágyból való kikelés is olyan volt, mintha még épp a rémálmának
szurkos lépcsőit taposná, amik csak azt az illúziót keltik, hogy felfelé vezetnek.
Reggel az édesanyja ébresztette a hívásával, hogy az Alinka néni kórházba került, mert éjszaka eltörött a bokája, ezért Mano szomorú lett, mert szerette Alinka nénit. Alinka nénivel töltötte a gyerekkorát, és mindig a régi medvékkel, meg azzal a fém teáskészlettel játszották ugyanazokat a játékokat, amiket látszólag egyikőjük sem tudott megunni. Amikor Mano erre gondolt, mosolyognia kellett, hiszen egy részről kellemes emlék volt, másrészről belátta, hogy ő sem volt értelmesebb kisgyerek bárki másnál, pedig néha szerette volna ezt hinni. Azt is szerrette volna hinni, hogy értelmesebb felnőt, de csak szerette volna, mert tudta, hogy nem az. Amikor édesanyja megkérdezte, hogy leutazik-e hozzájuk, azt válaszolta: Igen, hogyne. Viszek papaját, jó? És anyuka azt mondta: Jajj, de jó, Emmánuel, Alinka nagyon fog ám örülni.
Ezután letették a telefont, és Mano egybőlkétségbeesett, hiszen eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat. A Kánya jól ellátta munkával, ami sajnos, hogy neki még rosszabb legyen, igazán helyhez kötött volt. Úgy érezte, ha most nő lenne, akkor elbőgné magát a elkeseredettségtől. Sajnálta Alinka nénit, meg a medvéket, és az édesanyját, meg Emilt a testvérét, aki biztosan lemegy, és nem találkozhatnak, és magát is sajnálta, hogy ennyire nyomorult, mikor igazán semmi baja nincs is. Nincsen semmi baja. Semmi. Semmi. Semmi.
Csak állt, és úgy bámulta az ablaküveget, mint a filmekben a reményvesztett hős, aki éppen, révén nincs más választása, felvágni készül az ereit túladagolt heroin hatása alatt. Négyegészháromtized másodperc alatt visszanyeri beszédközpontjának frissességét, és a legsötétebb hangnemében azt mondja:
Kurva élet.
És közben nyilván gonoszan néz, és azt képzelni, ha a Kánya Bese itt lenne, akkor bizony meg tudná ölni a puszta sátáni tekintetével, amely a kénköves pokol tüzével égetné elemeire a rohadt főnöke habtestét.
Azután leül a fotelbe, tárcsáz, anyuka felveszi, ő kicsit gondterhelt, de mégis cseverésző hangon lemondja, miközben a gyomra egy darabban áll, aztán szétesik, és újra egyesül, lerakja a telefont, azután lerúgja az asztalról, rájön, hogy ezt nem kellett volna, visszateszi, habár kiesett az egyik gomb, és elindul dolgozni.
Hát. Ilyen az élet.
