Tegnap.

Micsoda elszomorítóan kalandos este.
Miféle rossz borok testbe ömlő estje.

Én nem tudom, mi történik.

Kifordult a világ. A múltkor egy csapat kilenc év körüli gyerek ült a villamoson, egymás ölében, és egyszerűen azon gondolkodtam, hogy vajon nem néznek-e hülyének ezek az öntudatos kis szarrágók, és már gyűlöltem őket, mert az a kényszerképzet lengte körül a hibákkal teli agyvelőmet, hogy ezek a gyerekek bizony lenéznek engem.
És nem voltak aranyosak, legszívesebben megvertem volna mindet.

Belehalok.

Feladom.

Semmi kedvem élni.

Nem akarok meghalni, de ez így szar.
Nincs kedvem semmihez.
Nem érdekel semmi.
Felkelni, lefeküdni.
Hogy közötte mi történt...lényegtelen.
Úgyis értelmetlen volt.
Kibaszottul negatív vagyok.

Bocs.

Betegség.

Mozdulatlanul kell feküdni az ágyban, beszedni pár gyógyszert, amitől kómás lesz az ember, és ha felkelt, csak a Második Esély című idegesítően bonyolult venezuelai szappanopera felvételeit nézheti a digi tévéről.

Most akkor keljek fel, vagy hagyjam a világot is békén, inkább aludjak, és heló?

Respect.

Georgia Anne Muldrow.

hogy milyen kibaszott drága az élet.
inkább meghalok.
az ingyenes.

Maradvány.

Masszív dohányszag a szobában.
Halott csikkek a párkányon.
Szép kis este volt.
Több volt, mint a semmi.

hehe.

szerelmes popslágerek...
dél-amerikai sorozatok...






na most mivan?