Sírva nevetni. Nevetve sírni.

Tavaszias az idő. Mano kiül az erkélyre a kinti karosszékbe. Pont odasüt a nap.
Rágyújt, és csukott szemmel nézi a világot.




http://www.youtube.com/watch?v=7mQ1u2PB3gM&feature=related

Kalter Mano elhalad az előszobai tükör előtt, így kénytelen-kelletlen belenéz, és mi mást látna, mint önmagát.
Első pillantásra pont olyannak, mint bármikor, amikor hasonlóképpen megpillantja a tükörképét, de most mégegyszer visszanéz, és nem hisz a szemének. Nem azt az átlagosan beesett tekintetű, de mégis megnyerő külsejű Kalter Manot látja, hanem valami egészen mást...
Csak nézi a véreres szemeket, a szürkéssárga fakó bőrt, a lefelé konyuló szájat, a véznaujjú maki kezeihez hasonló kezeket, a nyakat, ami már megkeseredett tartani a beteges fejet, és rájön, összeségében egy haldokló szörnyet lát tükörországban.
Alig vesz levegőt. Az üvegesen szomorkás tekintete egyszerre dühödt lesz, és gyilkolhatnékja támad. Minden vágya, hogy kiírtsa azt a szörnyet, azt az ocsmány férget, ami ugyanolyan vérben forgó szemekkel nézi őt, és szuszog az indulattól, azt a szörnyet, amelyik épp ugyanúgy nem érti, miért és hogyan történt ez, mint ő maga.
Az ereiben vér helyett már csak tiszta erőszak folyik, masszív agresszió, és dohányfüst keveréke, és gyötrelem, és kővel vannak körbe véve, és nem tudnak kitörni. Csak ökölbe szorítja a kezét, és az ajkát harapja, miközben undor kanyarog az orrán a szája felé.
Már nincs kedve élni.

Még utoljára bekopog a tekintetével a tükör túloldalára, de már úgy érzi minden mindegy.
Sírnia kéne, de egy átlagos munkaerőnek erre igazán nincs ideje.

Az élet?

Ez tényleg valami idióta helyzetekkel teli Woody Allen film.








De azért vicces.

Tegnap.

Micsoda elszomorítóan kalandos este.
Miféle rossz borok testbe ömlő estje.

Én nem tudom, mi történik.

Kifordult a világ. A múltkor egy csapat kilenc év körüli gyerek ült a villamoson, egymás ölében, és egyszerűen azon gondolkodtam, hogy vajon nem néznek-e hülyének ezek az öntudatos kis szarrágók, és már gyűlöltem őket, mert az a kényszerképzet lengte körül a hibákkal teli agyvelőmet, hogy ezek a gyerekek bizony lenéznek engem.
És nem voltak aranyosak, legszívesebben megvertem volna mindet.

Belehalok.

Feladom.

Semmi kedvem élni.

Nem akarok meghalni, de ez így szar.
Nincs kedvem semmihez.
Nem érdekel semmi.
Felkelni, lefeküdni.
Hogy közötte mi történt...lényegtelen.
Úgyis értelmetlen volt.
Kibaszottul negatív vagyok.

Bocs.

Betegség.

Mozdulatlanul kell feküdni az ágyban, beszedni pár gyógyszert, amitől kómás lesz az ember, és ha felkelt, csak a Második Esély című idegesítően bonyolult venezuelai szappanopera felvételeit nézheti a digi tévéről.

Most akkor keljek fel, vagy hagyjam a világot is békén, inkább aludjak, és heló?

Respect.

Georgia Anne Muldrow.