Kedden végül egyedül sétáltam el az Ó utcáig a Balaton után, ami amúgy szar volt. Szétestek, érfelvágás se. Unalmasnak mondanám, már majdnem sírtam azon, hogy ott vagyok.
Talán túl sokat vártam tőle, de az előtte fellépő kézi Chopin nevű zenekar több, mint tökéletes volt. Gyakorlatilag egyedül a húsz évvel ezelőtt volt fiatalok tömegében, alkohol, cigi, tánc, néhány béna srác, akik nem láttak még lányt, és mindettől olyan volt, mintha húsz évvel ezelőtt lennénk, bár akkor még épp nem éltem, de már majdnem, és fiatal lennék, és jött az az öregember, és mesélte a régi sztorikat, a régi emberekről, régi helyeken, és olyan, mintha most is olyan lenne, közben már eléggé nem.
Kiesett a gyeplő a kezemből.
Miközben hazafelé gyalogoltam gondolkodtam, ami igen ritka, mert jobb nem gondolkodni, csak énekelgetni magamban, bár valahol az is gondolkodás. Valami olyasmin gondolkodtam, hogy, amik eszembe jutnak, még magamban se merem letisztázni. Nem tudok naplót se vezetni, mert félek, hogy hirtelen meghalok, és ezért elolvassák, és mivel az a naplóm volt, ott túl őszinte voltam, de a legőszintébb dolgokat sosem jegyezném le. Soha.

Rossz vagyok.

Ne velem kezdjetek.

Túl a szép hegyeken, Bejrúttól nem messze, a titkok kertjében élt a világ utolsó ismeretlen színe.
A titkok kertje a Sötétség Hercegének földjén húzódott, és ami nyilvánvaló, hogy titkos volt, és sötét, hiszen ahol a herceg uralkodott, ott bizony a sötétség is. Máskülönben nem a sötétség hercege lett volna.
Az emberek számára a herceg birodalma láthatatlan volt, csak annyit érzékeltek, hogy vaksötét éjszaka lett egyszerre, amint beléptek a láthatatlanul fekete kapukon, de behunyták a szemeiket, sóhajtottak egyet, és a sötétség szertefoszlott. Számukra csak egy pillanat volt. De az utolsó ismeretlen színnek a leghosszabb, legreménytelenebb sóhajok voltak azok a röpke lélekzetvételek, álomszerű magányűzők, és igen ritkák is.
A szín szerényen élt a kertben. Csöndesen, csak egy dalt dúdolt egész nap, hallgatta a madarakat, simogatta a kígyókat, és a fák közül nézte a fénytelen égboltot, ami a kert fölött gomolygott. Néha úgy érezte, hogy az, amiben élni kényszerül csupán a saját érzéseinek kivetülése, hogy a reményvesztettsége, a magánya, és a titok, ami körülveszi, teszik szomorúvá az erdőt.

Tinédzserkorunk alkonyán jönnek a megoldhatatlan zűrök, és sírunk, hogy sosem voltunk igazi punkok.

Kicsit újítottam a blogon, de még szar, csak most nincs kedvem tovább csinálni.

Amúgymeg Kalter Mano világát kissé szem elől tévesztettem, új dolgok érdekelnek, és majd azokról írok. bár asszem már senki sem olvassa ezt a blogot, mert túl rég írtam bármit is.

Csak igen. Hát változnak a dolgok. Jó gyorsan, észre se venni, és végig olyan üres vagyok. Krónikus ürességérzet. Azt sem tudom, mi mikor történt, filmszerű az egész, nem értem a kapcsolatokat, nem tudom, kiről mit gondolok, mit érzek, mert közben nem is érzek, minden olyan szaggatott, és gyakorta ölnék a semmiért, kedvtelésből, máskor meg rájövök, nincs is hozzá kedvem, se erőm, egyszerre gyűlölök, és érzek együtt mindenkivel, és igazából ebben a pillanatban csakis a Víg Dal egészével tudnám kifejezni, amit érzek, bár azzal se teljesen, de azért igen.

Ezért most bemásolom ide a szövegét. Bár ilyet sose szoktam. Meg nem is szeretek ilyet csinálni, mert szar.

VÍG DAL 1994. október

Kitört a vulkán, ömlik a láva
Szerelmem szeretlek, minden hiába!

Átengedem magam a sodrásnak,
nem számit semmi nem érhet bánat,
átengedem magam a sodrásnak,
engedek az áramlásnak.

Engem most már baj nem érhet,
elveszve is, akkor is csak téged,
téged kívánlak mindenemmel,
más karjában hideg szívvel.

Veled együtt a remény is elhagyott,
pogány, hitetlen, száműzött vagyok,
veled együtt a remény is veszett,
veszett kutyaként rohanok utánad,
ártatlan vagyok, szétfeszít a bánat,
meggyaláztál, ez gyalázat!

Semmi sem drága, nincsen kincsem,
elveszett minden, vesszen el minden!
Lelkem a porba, sárba tiporva,
karomat leejtem, nincs kit megölelnem.

A városon homály, a szememen hályog,
nem számít semmit, belülről látok.
Aki bátor az velem tartson,
a reményből nehogy kiapadjon!

Rotyog a fazekam, sikítnak a békák,
kígyók sziszegnek, adok uzsonnát.
Piócát teszek a melledre,
meglátod Kedves, nem lesz ellenedre.

Szoknyák söpörnek, izzanak a keblek,
sötét vermek, eltemetnek,
átölelnek gyilkos karmok,
hagylak futni, Kegyetlen Zsarnok!

Harangok zúgnak, megint nász van,
új élet születik örökös gyászban,
harangok zúgnak megint temetnek,
ássák a síromat, ássák a vermet!

Aj, Azazelló, nagyon nagy a baj!
Az Ördög sem tudja, velem vajon, mit kar!
Elment a Herceg a fehér lovon,
hol van az én Rogozsinom?
Hol késik az én gyilkosom?!

Kattan a zárban a kulcs, nyílik az ajtó, két utazótáska zuhan a földre, és Kalter Mano éppen ekkor lép be megszokott élete ajtaján.
Pár percig még álldogál, és nézi a lakást, és mély lélegzetet vesz. A Hideg rázza az örömtől, és a bánattól, amit egyszerre érez, mert ez a két csaló marja egymást a lelke mélyén, és ez a harc bizony így csapódik ki Mano testén.
Miután elengedi az átszellemülés elérzékenyítő formájának bársonyos kezét, a dolgozószobába indul, de menet közben észreveszi, hogy nincs minden a helyén. valami igazán ismerős szivar füstje oson ki csendben a szobából, és pont olyan titokzatos, mint az, aki a szivart szívja. A füst besurran Mano orrába, és elborítja az agyát, amitől az arcán az a "naneeebasszameg" gunyor jelenik meg.
Beér a szobába. A fotel, akárcsak a filmekben, hátat fordít neki, így az is, aki benne ül, de Mano pontosan tudja, hogy az a valaki mosolyog, csak épp nem kedvesen, hanem ahogyan az őrült, ámde mégis tökéletesen jómodorú és makulátlanul sármos főgonosz szokott az olyan filmekben, mint amilyenbe az előbb képzelhettük magunkat, és a füst kecsesen húzza a fotel felé Manot.
-Lám, lám, lám. - Mano ezeket a szavakat várta... - Hát visszatértél. Már azt hittem, sosem látlak többé, pedig titokban mindketten tudtuk, hogy misem természetesebb.
-Magány...
Úgy bizony. Már megint a nagybetűs Magány várta Manot a saját otthonában, a saját dolgozószobájában, a saját foteljében. De egyszerűen képtelenség lenne haragudni rá, hiszen annyira megnyerő. Mint mindig, most is ízlésesen összeválogatott ruhadarabokat viselt. Kellemes sötétzöld szmokingjának nemesi kellemét (haha) kihangsúlyozta a csillogó világoslila nyakkendője, és a csontból faragott, kígyóalakú sétapálcája.
-Naés, merre jártál?
-Még most is ezt a szivart szívod.
-Kérsz?
-Mi ez?
-Ú, Bukarest, Berlin, Barcelona...Csak Bé betűs helyeket láttál?
A Magány azokat a képeslapokat nézegette, amiket Mano magának küldött útja során. És amint ezt a jelenetet nézte, rájött, hogy miért is ül itt ez a szerzet, miért lapozgatja jókedvűen a lapokat, és olvassa fel hangosan a rájuk írt üzeneteket, mint például "Vegyél kenyeret!" vagy "Madridban jó volt az idő, de úgyis emlékszel." , és miért is érzi önmagát egyre elveszettebbnek.
-Magány, mondd, ha egyszer úgy döntenél, nem látogatsz meg, amikor mégis szükségét érzed, egyedül érezném magam? Vagy ez csak rajtad múlik. Ha nem jönnél, jönne más?
-Hm. Remek kérdésekre remek kiérő választ adhatok csupán. Szükséged van rám. A velem töltött idő gondolkodásra sarkall.

A Magány tudta, hogyan kell másokat a bűvkörébe csalni. Mano minden szavát itta, és mind egyből a tudatába szívódott fel, és ezért tudta, hogy szüksége van magányra, hogy szüksége van A Magányra.

Mindent túldramatizálok bazdmeg

Nemrég értem haza Nyíregyházáról, ahol két nappal ezelőtt vette kezdetét a 19. Országos Rajzverseny és Gyengébb Idegzetű Maradék Reményekkel Teli Gyermekek Nyilvános Kínzása És Életkedvelvétele.
Ez idő alatt alig ettem, mert étvágyam se volt nagyon, és aludni is nehezemre esett. Emiatt inkább bagóztam. Nem tök mindegy? Az élet vége úgyis a halál. Elég jól meg van ez komponálva.
A rajzaim botrányosan szarok lettek, és szégyellem is magam miattuk, és remélem, hogy senki nem látja őket többé. Ezt most nem csak úgy mondom, mint ahogyan szoktam, hanem a legkomolyabban.
És most megszűnt bennem valami. De csak legmélyen, legbelül. De pontosan tudtam már az elején, hogyha nem érek el semmit, akkor ilyen lesz minden. Mert ez volt az egyetlen kapaszkodó, ami hozzákötött egy emberi élethez. Igazából nincs kedvem semmihez. Megint.
Mindenben megbuktam.
Kínszenvedés volt.
Az a hülye papír, a steril terem, az új táblák, az ellenséges légkör, az idiótán negédes, de egyszerre agresszív tanárok, az a túl sok ceruzasercegés, a szakadatlan munkakényszer, a tízperces szünetek, a falak szaga, az emberek tekintete, a zsúfoltság, a túl sok piros jelzés, a beszélő lámpák, a kihaltság, fekete-fehér, fekete-fehér, fekete-fehér, pecsét minden lapon, a rajzok ömlesztve a falra téve, megölnek, szétmarnak a fixatív-bőrükkel, a hülye beszéd, hogy bárki nyerhet, és mindenkinek gratulálunk, de csak egy nyerhetett,

és amúgymeg lófasz.

Lapis Lazuri

Nehéz Istenek Néha Cinóber Skarlát Egeket Néznek, Eszményi Kobaltkék.
És Rettegnek Zaklatott Életek, Semleges Események Ismeretlenül Mállasztanak.
Madarak, Illetéktelen Néhai Denevérek Eladják Napjaikat.
Lassú És Lélekölő Esték, Gépek Zakatolása Emelkedik Távolabb, Valami Észrevétlen Történt, Elborult a Lavór.
Forradalmi Álmok Jóslata.
Elhagyott Gyerek.
Kánikula és Kékegek.
Miért Alszotok Dárdahegyre Állítva, Részegen?
Kikerülték A Levegőt Is, Túlélték a Kékségét, és Átadják a Jót Azoknak,
Akik,
Lápisz-színű Erkélyeiken Lelkükkel Kék Estéket Metszenek.
Lám, A Sírotok csak Sír, Aszfalt Narválok.
Maradt Egy Galamb, Övé a Láthatatlan Ismeretek Kútja.
Akarhatná,
Mégse Akarja, Délibáb csak A Rádióhang, A Távolság.

Bárcsak sok és hosszú hajam lenne, amit a fülem mögé tehetnék, de pár tincs kihullana.

Hát. Azon kívül, hogy az érzelmeim, mondjuk egy függvényen ábrázolva megegyezhetnek egy sinus függvénnyel, ami mínusz egy és egy között ingadozik, de ugyanannyira sokszor lép vissza a nullára, elég sok minden történik.
Csak azt nem tudom, hogy pontosan mi.
Semmit sem úgy élek meg, ahogyan láttam filmekből. Talán szégyen, de nem hatnak meg a dolgok. És ez a blog is személyes lett. Mindegy. Pedig ezt sosem akartam ilyen formában.

Szóval. A dolgok. Nem kell a szerelem, nem tudom érezni, sose éreztem még, és azt hiszem, egyelőre nem is hiányzik. Nem ez a megfelelő alkalom.
De lassan tényleg úgy érzem, hogy valami gonosz lakik bennem, és mindenkinek csak ártok. Így vagy úgy. Hát nem öröm az élet, ha velem éled.
De legalább nem vergődök a dühtől, vagy nem sírok, ha ideges leszek. Nincs semmi. Lebegés. Nem az az önfeledt, hanem kicsit súlyos.


De amikor egyedül vagyok, akkor tényleg egyedül vagyok. És bármit elképzelhetőnek tartok.