régóta vártuk, és...

"má megin itt van a szerelem..."

Mégsem. Mégsem találtam meg a lelkemet.
Holnap után megyünk Daróczra. Semmi kedvem nincs ott maradni. Szar lesz. Nem akarok elzárva lenni. Már a gondolatától rosszul vagyok. Időpocsékolásnak érzem, mint mindent, amit mostanában csinálok. Mint mondjuk azt, hogy itt ülök a gép előtt. Semmi értelme, de nemtudom, mit is kezdhetnék magammal. kimenni nem szívesen megyek, ahhoz túl ronda vagyok, még felöltözni sincs kedvem. Mozdulni se.
Naezaz. Szépszép. Nyafogjál csak, hülye szar.

Miért?

Tíz napja még bele sem tudtam gondolni, hogy bizony tíz nap múlva vége a nyár fénypontjának titulált tábornak. Hát. Sajna mégis vége, pedig éppen tegnap kezdtem úgy vélekedni a dologról, hogy igen, a társaság kezd összekovácsolódni, az emberek ismerkednek, habár ebből én érdekes módon állandó jelleggel kimaradok. Biztosan a ráncaimtól félnek az emberek. Én legalábbis félnék tőle, de nyilvánvalóan más oka van.
A tábor jó volt. Nem olyan jó, mint az előző kettő, azzal igen magasra lett téve a mérce, de azért kecsesen, vagy inkább batár módra úszogattunk el ennek a tíz napnak a rohangálós, izzadságszagú, folyton éhes, de boldog vizeiben.
Nekem ugyan sok volt a deprimált pillanatom, dehát... ez a második pubi korszakom.
Ez azt is jelenti, hogy két napig szerelmes voltam, aztán, mivel a tábor véget ért, és ilyenkor már nem történnke csodák, inkább gyorsan elköszöntem a szerelemtől, hogy:
-Nacsá. Mi se látjuk egymást többé.
De irántatok, állandó szobatársaim, és újdonsült állandó szobatársaim, kiteljesedett a szeretetem. Hahhahaa.
Hát ma ennyit tudtam kicsikarni magamból a tábort illetően.

Most minden olyan rohadtul elbaszott lett.
Drámázunk éjt nappallá téve. Kiírjuk a blogunkra, amit gondolunk. És mindemellett rendkívül érzékenyek vagyunk.


Szeretném visszakapni a lelkemet.


(Ez amúgyis egy olyan bejegyzés, mint amilyeneket rühellek.)

A nyár első napja ma van a csillagászok számításai szerint. Nem lehet ne észrevenni, hogy ez észrevehetetlen. Legalábbis állandó, és leginkább hétköznapi hősünk, Kalter Mano számára. Az időt úgy lehetne jellemezni, hogy semmilyen. A nap se süt, de az eső sem esik, mégis pulóver kell, hogy kimehessen az ember, de inkább nem teszi, mert nem akarja magát úgy érezni, mintha március lenne, és még minden nap ugyanolyan átlagosan telne, ugyanannyira szürkén, mint a mai napi időjárás, mint a mai nap magyar égboltja, hiszen nyár van. Ünnepelni kéne. Hiszen vasárnap van, ami ünnepnap. Naigen. Három óra van és Vasárnap. A vasárnapjait soha semmire nem használta. Nincs ez most se másképp.
Nincs kedve semmihez. Kimenne, de inkább benn marad, pedig olyan, mintha benn rosszabb lenne, mint bárhol máshol, így a megoldást abban látja, ha kimegy az erkélyre. Teljes mértékben hinni akar benne, hogy ez jó. Jó az erkélyen ülni. Jobb, mint bent, vagy kint. Az erkély a legtökéletesebb kompromisszum. Megvéd a külvilágtól, be lehet menni pisilni, inni, enni, és mégis érezni a szabadságot, merthát az erkély a magasban tart. Ez jó.
Mano szokásához híven rágyújt és a járókelők fejére hamuzik. Ezt eddig még sohasem tette. Amikor az első kopasz ember elhalad alatta, és a hamu szelíden lecsusszan a tar koponyáján, (persze észre sem veszi) Mano valami óriási erőt érez magában. Úgy érzi, mintha valami sötét és minden tekintetben gonosz lovag lenne, aki nem szeret senkit, őt nem ismeri senki, csak tudják, hogy létezik, a törvény és mindkei felett áll, és Lucifer személyesen adta át neki a hatalmat, aminél fogva bárkinek a fejére hamuzhat. Muhhahahhaaaa.

A kilencedik ember után gonoszsági szintje a maxon van, bemegy a szekrényhez, előkeresi a pubikori huligános dzsekijét, felveszi, rádöbben, hogy azóta nem sokat nőtt, nem fogyott, nem hízott, az agyában bekapcsolja a kukatörős, rombolós, menő járásmód, cigivel a szájban zenét, kimegy az utcára, és mindenre kiterjedő, felszínes gyűlölettel a szívében, Lucifer hatalmánál fogva kőkeményen, trashmódra elgyalogol a világ végére, és a filmnek ezzel vége is van.

Ez jó móka volt, gondolja magában az éjszaka kellős közepén, amikor hazaér a világvége legszebb rétjéről.

a fekélyek sajnos mindenütt felütik a fejüket.

Kemény fickó ez a Logan.

Kemény fickó ez a Logan.

Egyszer fenn, egyszer lenn. Nincs arany középút, vagy tökéletes, vagy nyomasztóan szar az
egész. Manonak legutoljára nyáron volt olyan érzése, hogy igen, szinten vagyok, állandóan, hiszen mi a nyár számára, ha nem móka és kacagás könnyű mezei munkával vegyítve. A mai napban már az ágyból való kikelés is olyan volt, mintha még épp a rémálmának szurkos lépcsőit taposná, amik csak azt az illúziót keltik, hogy felfelé vezetnek.
Reggel az édesanyja ébresztette a hívásával, hogy az Alinka néni kórházba került, mert éjszaka eltörött a bokája, ezért Mano szomorú lett, mert szerette Alinka nénit. Alinka nénivel töltötte a gyerekkorát, és mindig a régi medvékkel, meg azzal a fém teáskészlettel játszották ugyanazokat a játékokat, amiket látszólag egyikőjük sem tudott megunni. Amikor Mano erre gondolt, mosolyognia kellett, hiszen egy részről kellemes emlék volt, másrészről belátta, hogy ő sem volt értelmesebb kisgyerek bárki másnál, pedig néha szerette volna ezt hinni. Azt is szerrette volna hinni, hogy értelmesebb felnőt, de csak szerette volna, mert tudta, hogy nem az. Amikor édesanyja megkérdezte, hogy leutazik-e hozzájuk, azt válaszolta: Igen, hogyne. Viszek papaját, jó? És anyuka azt mondta: Jajj, de jó, Emmánuel, Alinka nagyon fog ám örülni.
Ezután letették a telefont, és Mano egybőlkétségbeesett, hiszen eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat. A Kánya jól ellátta munkával, ami sajnos, hogy neki még rosszabb legyen, igazán helyhez kötött volt. Úgy érezte, ha most nő lenne, akkor elbőgné magát a elkeseredettségtől. Sajnálta Alinka nénit, meg a medvéket, és az édesanyját, meg Emilt a testvérét, aki biztosan lemegy, és nem találkozhatnak, és magát is sajnálta, hogy ennyire nyomorult, mikor igazán semmi baja nincs is. Nincsen semmi baja. Semmi. Semmi. Semmi.
Csak állt, és úgy bámulta az ablaküveget, mint a filmekben a reményvesztett hős, aki éppen, révén nincs más választása, felvágni készül az ereit túladagolt heroin hatása alatt. Négyegészháromtized másodperc alatt visszanyeri beszédközpontjának frissességét, és a legsötétebb hangnemében azt mondja:
Kurva élet.
És közben nyilván gonoszan néz, és azt képzelni, ha a Kánya Bese itt lenne, akkor bizony meg tudná ölni a puszta sátáni tekintetével, amely a kénköves pokol tüzével égetné elemeire a rohadt főnöke habtestét.
Azután leül a fotelbe, tárcsáz, anyuka felveszi, ő kicsit gondterhelt, de mégis cseverésző hangon lemondja, miközben a gyomra egy darabban áll, aztán szétesik, és újra egyesül, lerakja a telefont, azután lerúgja az asztalról, rájön, hogy ezt nem kellett volna, visszateszi, habár kiesett az egyik gomb, és elindul dolgozni.

Hát. Ilyen az élet.

vajon hogy is működik ez a filmekben?

Nem akarok a csúnya vastagszemüvegkeretes béna lány lenni, aki szemüveg nélkül is az marad. ez valaholnemigazság. Talán a hajamat is bontsam ki? (az lenne a vég.)

De én szar vagyok.

EZ VAN.