Mindent túldramatizálok bazdmeg

Nemrég értem haza Nyíregyházáról, ahol két nappal ezelőtt vette kezdetét a 19. Országos Rajzverseny és Gyengébb Idegzetű Maradék Reményekkel Teli Gyermekek Nyilvános Kínzása És Életkedvelvétele.
Ez idő alatt alig ettem, mert étvágyam se volt nagyon, és aludni is nehezemre esett. Emiatt inkább bagóztam. Nem tök mindegy? Az élet vége úgyis a halál. Elég jól meg van ez komponálva.
A rajzaim botrányosan szarok lettek, és szégyellem is magam miattuk, és remélem, hogy senki nem látja őket többé. Ezt most nem csak úgy mondom, mint ahogyan szoktam, hanem a legkomolyabban.
És most megszűnt bennem valami. De csak legmélyen, legbelül. De pontosan tudtam már az elején, hogyha nem érek el semmit, akkor ilyen lesz minden. Mert ez volt az egyetlen kapaszkodó, ami hozzákötött egy emberi élethez. Igazából nincs kedvem semmihez. Megint.
Mindenben megbuktam.
Kínszenvedés volt.
Az a hülye papír, a steril terem, az új táblák, az ellenséges légkör, az idiótán negédes, de egyszerre agresszív tanárok, az a túl sok ceruzasercegés, a szakadatlan munkakényszer, a tízperces szünetek, a falak szaga, az emberek tekintete, a zsúfoltság, a túl sok piros jelzés, a beszélő lámpák, a kihaltság, fekete-fehér, fekete-fehér, fekete-fehér, pecsét minden lapon, a rajzok ömlesztve a falra téve, megölnek, szétmarnak a fixatív-bőrükkel, a hülye beszéd, hogy bárki nyerhet, és mindenkinek gratulálunk, de csak egy nyerhetett,

és amúgymeg lófasz.

Lapis Lazuri

Nehéz Istenek Néha Cinóber Skarlát Egeket Néznek, Eszményi Kobaltkék.
És Rettegnek Zaklatott Életek, Semleges Események Ismeretlenül Mállasztanak.
Madarak, Illetéktelen Néhai Denevérek Eladják Napjaikat.
Lassú És Lélekölő Esték, Gépek Zakatolása Emelkedik Távolabb, Valami Észrevétlen Történt, Elborult a Lavór.
Forradalmi Álmok Jóslata.
Elhagyott Gyerek.
Kánikula és Kékegek.
Miért Alszotok Dárdahegyre Állítva, Részegen?
Kikerülték A Levegőt Is, Túlélték a Kékségét, és Átadják a Jót Azoknak,
Akik,
Lápisz-színű Erkélyeiken Lelkükkel Kék Estéket Metszenek.
Lám, A Sírotok csak Sír, Aszfalt Narválok.
Maradt Egy Galamb, Övé a Láthatatlan Ismeretek Kútja.
Akarhatná,
Mégse Akarja, Délibáb csak A Rádióhang, A Távolság.

Bárcsak sok és hosszú hajam lenne, amit a fülem mögé tehetnék, de pár tincs kihullana.

Hát. Azon kívül, hogy az érzelmeim, mondjuk egy függvényen ábrázolva megegyezhetnek egy sinus függvénnyel, ami mínusz egy és egy között ingadozik, de ugyanannyira sokszor lép vissza a nullára, elég sok minden történik.
Csak azt nem tudom, hogy pontosan mi.
Semmit sem úgy élek meg, ahogyan láttam filmekből. Talán szégyen, de nem hatnak meg a dolgok. És ez a blog is személyes lett. Mindegy. Pedig ezt sosem akartam ilyen formában.

Szóval. A dolgok. Nem kell a szerelem, nem tudom érezni, sose éreztem még, és azt hiszem, egyelőre nem is hiányzik. Nem ez a megfelelő alkalom.
De lassan tényleg úgy érzem, hogy valami gonosz lakik bennem, és mindenkinek csak ártok. Így vagy úgy. Hát nem öröm az élet, ha velem éled.
De legalább nem vergődök a dühtől, vagy nem sírok, ha ideges leszek. Nincs semmi. Lebegés. Nem az az önfeledt, hanem kicsit súlyos.


De amikor egyedül vagyok, akkor tényleg egyedül vagyok. És bármit elképzelhetőnek tartok.

Már sokadjára hallgatom a Balatoni nyár című Kft számot, amit nagyon szeretek, és egyszerűen értetlenül telnek a percek.
Olyannyira túl van bonyolítva minden, hogy már nem is érdekel igazán, mi történik. Eléldegélek a saját kis bolygómon. De mégis zavarnak a külső dolgok, mert bolygatják az atmoszférámat.
Nem tudom, miféle dolgok esnek meg, nem fogom fel úgy igazán, de ezek az emberi érzések valamelyest érthetetlenek számomra. Sosem értem, hogy miért kell így lennie.
Miért nem tudunk kizárni olyan dolgokat az életünkből, amikre gyakorlatilag semmi szükségünk.
Legalábbis nekem nincs. Harag. Mondjuk a harag. Az csak egy pillanat, de felfoghatatlan, hogy valaki tartja. hogy lehetnek képtelenek az emberek a megbocsájtásra? Én nem tudok igazán haragudni. Úgyis eszembe jut, hogy ha van harag, akkor szerethetem is azt az embert. És inkább szeretem, és nem kínzom, és nem kínzom magamat sem.
De ha valaki rám haragszik, rettegek. Olyankor minden nap egy feszültség. És habár lehet, hogy tisztában vagyok a haragot kiváltó tettem súlyával, mégsem értem, miért történnek ilyen módon a dolgok.

És a végére.

Nem is tudok semmi értelmeset kihozni ebből, csak kurkuma illatát érzem az agyamból, és kicsit fáj, hogy ébren vagyok.

Tudom, hogy úgy tűnhet, a blog meghalt, de egyszerűen nem tudok írni. Annyira sok dolog történik velem, és olyan érdekes minden, hogy nem tudok apró rezdüléseket í végletekig kivesézni, mert úgy tökéletesek, ahogy vannak, és nincsenek olyan nyugodt pillanataim, amikben kizárólag csak arra a világra tudnék összpontosítani, amiben hőseink élnek. De Kalter Mano visszatér még. Hiszen el se távozott.
Most is az erkélyen áll, dohányzik, és égszínkék éjszakai porszemeket érez az arcára esni.

most megint eléggé kilátástalan minden.

mi ez a világ?!

Bevallom...

rossz ez, mert hideg van, habár én a héten is itthon voltam, de egyszerűen már ideges leszek attól, hogy bizony jövőhéten megint suliba kell mennem, megint nyolc réteg ruhát kell magamra vennem, és megint érezhetem, hogy túl hülye vagyok az érettségihez, megint hatalmába kerít az az érzés, hogy tehetségem sincs, az egész csak egy véletlen volt, nem fognak felvenni, és ne engem küldjetek arra a versenyre, hanem azt, aki tudja, mit csinál, és nem omlik össze attól, ha nem nyer, csak akkor mehetek bele ilyen komoly dolgokba, ha már biztos vagyok benne, hogy menne, de azt hiszem, ebben sosem leszek biztos, és fizikai fájdalmaim vannak amiatt, hogy havazik éjjel nappal, hogy délután nincs hova menni, mert mindenért fizetni kell,

de ma történt valami érdekes.
Ibi csinált tintát otthon, valami növényből meg valami más anyagból, (hát egyikre se emlékszem mi volt...) de az egészet ő állította elő arra az újrahasznosítós pályázatra, és ezt az üveg tintát valamiért nekem adta, és azóta őrizgetem, mert szép, és mert nem tudtam kinyitni, mert beragadt a dugó.

De ma, ma egyszercsak kiugrott a dugó a helyéről, hála a fizikának, és a túlnyomásnak, ami az üvegben uralkodott, mivel a tinta, hála a természetes anyagoknak azt hiszem erjedni kezdett.

ez amúgy varázstinta. az üvegben lila, amúgymeg minden papíron más színű lesz.
papírzsekendőn barnáslila, nyomtatópapíron kékeszöld...

és azért is jó ez tinta, mert olyan, mintha sütne a nap, miközben nézegetem.

Itthon lenni is ezért jó. Mert körülbelül ugyanakkor kelek, mint amikor suliba kell menni, csak éppen itthon jobban érzékelem, hogy a téli napoknak is van értelmes, és kevésbé kegyetlen része, mert világosban csinálom az itthoni dolgaimat, nem pedig sötétben.