És ez mindent felőröl.

Gyűlölöm a szép embereket. A szép és tehetséges embereket mégjobban.
Gyűlölöm, ha valami nem tiszta.
Gyűlölöm a haszontalan dolgokat.
Gyűlölöm azt, ami felesleges.
De leginkább magamat gyűlölöm meg újra, és újra.

Találtam.

Elhagytam.

Kerestem.

Találtam.

Ha jobban szeretnétek holtan látni, öljetek meg, rohadékok.

Csak az a baj, hogy senkinek sincs hozzá mersze.

Persze, sosem adnám fel az életemet, csakmert mások nem tudják, ki is vagyok.
A lényeg, hogy nem kívánok többé ilyen intrikus szarkeverésbe bonyolódni önszántamból, mert az ilyesmi bizony kiirtja az emberből a maradék jóindulatát is.
Valahol itt kezdődhetett el az, hogy elfelejtettem azt a tényt, hogy nem csak vagyok, hanem létezem, és élnem is kéne, de ez a mocsár, amibe beleragadtunk, ez bizony csak egy mocsár. Semmi köze az igazsághoz. Még a hazugsághoz se, ha úgy vesszük.
Innentől kezdve pedig csak káromkodások sorát olvashatná az, aki olvasni akarná, de nem fokoznám tovább ezt az amúgyis kártékony bejegyzést, és kártékony jellemem kivetülését a monitorra. Szóval itt a vége.

És tényleg. Aki szerint jobb lenne, ha halott lennék, az szóljon.

Rossz ember vagyok.

Rút vagyok, gonosz, érzéketlen, meggondolatlan, egy ostoba ribanc, akár egy kisfiú, agresszív, önmarcangoló szardarab...




Ennek a világnak nem kéne egy efféle szennyet a hátán hordania.

Amúgymeg éppen ma jött el a napja annak, hogy észrevegyem, hogy kereken 8000-szer látogatták meg ezt a blogot.

Népirtást Vállalok.

MIÉRT?

Az van, ami van.

gyötrelmesen hátborzongatóan gusztustalanul hiányos és felszínesen mély, de szar, pedig nem volt rossz érzésem, csak semmilyen

kábé azt éreztem, hogy én ezt a Gergőt nem ismerem semennyire

és hogy ő se engem

és aztán úgy vonszoltam magam haza, mint egy vert sereg romjai...