Kik vagytok ti?

Nem szeret, aki szeret,
az szeret, aki nem.

Na most mi van?!
Mi van veletek?

Régi.

minden értelmét veszti, és feloldódik, mint a cukor a kávéban.





de én nem iszom kávét.

daniel johnston - too young to die

Az alvás megszépít. A nem alvás hízlal.

Már egy órája elmehettem volna aludni, de nem tettem, mert arra vártam, és még most is csak arra várok, hogy történjen valami, valami igazán remek, mikor tudom, hogy úgyse fog, hiszen sosem történik semmi olyankor, amikor szeretnénk, hogy történjen.
Ami pedig a legrosszabb az egészben, hogy minél később fekszik le az ember, annál többet eszik.

Vannak dolgok, amik sosem jönnek össze.

Például a szerelem, és a gyökérkezelés.

Na mi a fasz számít?!

A világon mindenkire irigy vagyok. Mindenki megdögölhet, és megengedem, hogy meggyilkoljatok, és kérném is.

Nemesen penészednek a napok, de az legalább ehető.

Mindig is komoly szerettem volna lenni. komolyan nyilatkozni valami komoly dologról.
De ezt az egészet egyszerűen nem lehet kibírni rezzenéstelen arccal. Ami szar, azon képtelen vagyok nem nevetni ugyanúgy, mint azon, ami jó, de belül vérzünk, éshát így találta ki ezt nekünk a jóég.

Hatodik, avagy, amikor sekélyes szerelmi életünk mutatója elbillen az egy felé, ellenben az idegi állapotunk rohamos romlásnak indul, avagy mégegyszer, kurva anyád, rejtett személyazonosság, de nem akarok senkit megsérteni, ne vedd magadra.

Mostmár tényleg szeretném tudni, hogy ki az a hatodik.
Kézfeltétellel jelezze, aki úgy érzi, hogy ő az.
Szóval gyerek, ha elég tökös vagy, akkor lendítsd a kezed az ég felé, mert olyan önző vagyok, hogy nem kívánok több időt konspirációs teóriák sorozatgyártásával tölteni.

Este volt. A villamoson halálszag terjengett. Éppen, mint minden átlagos estén.
Legalábbis avatatlanok számára úgy tűnhetett. De valaki, aki az ajtó mellett lévő nyitható ablakos egyes ülésben ült, tudta, hogy a megszokott hazatérő családapák, és félrészeg fiatalok között megbúvik egy porszem a gyehenna kínjai közül.
Emberünket nevezzük továbbra is Kalter Manonak.
Mano is csak a lakásának szagát akarta beszippantani, alig várva a pillanatot, hogy végre levehesse az egész nap a lábán sorvadó cipőjét, leülhessen az antik bőrfoteljébe, és egy ízletes vacsora társaságában megnézhessen egy x-akták részt. Természetesen a villamosút hosszú, és altatóként hat minden, a nap nagy részét viszonylag hasznos, ámde hosszútávon fárasztó tevékenységgel eltöltő egyén számára, akár Mano.
Akár Mano, aki egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ma is csak kifelé kell bámulnia az ablakon, amin néha keresztülnéz az utcára, néha magát nézi benne, néha meg a többi embert, kihasználva az üveg, a neoncsövek, és külső sötétség együtthatójaként kialakuló féltükör-reflexeket. Képtelen volt elsikkasztani magában azt az aggasztó érzést, ami azt sugallta számára, hogy -ember, itt valami bizony nagyon nincs rendben.-
Így tehát megerőltetvén a sajtónyomorban eltompult agyát, gondolkodni kezdett, hogy valójában mi is aggaszthatja, miközben a szemközti ülésen alvó nőt nézte.
Az ajtót bezárta reggel, erre határozottan emlékezett. Persze, ha nem, akkor most, hogy már este lett, igazán mindegy. A cikket leadta a kányának, ráadásul időben, ez sem lehetett. A digitévét is beállította. Számlák befizetve. Pénz még maradt. Emil a jövőhéten jön. Ma még csak ez a hét van. Igen. Igen.
Még mindig a nőt bámulta, és elmélyülve gondolatainak sekély, ámde annál terebélyesebb óceánjában, a szerelvény a végállomásra érkezett rajta a nővel és Manoval.
Mano felállt, hogy leszálljon, ébresztgette a nőt, de a nő nem kelt fel. Soha többé.
Halálszag terjengett.
Itt volt a hiba.