Nincs kedvem semmihez.
Sosincs kedvem semmihez.
Talán már soha nem is lesz kedvem semmihez.
Hát. Így jártam.

Túl kicsik a szaros gondjaim a csodaszép nagyvilághoz mérve, ígyhát jobb, ha senki sem foglalkozik velük, így én sem, hiszen mondhatnánk azt is, hogy második tinidepis korszakomat élem, amit a gazdasági világválság? és a tehetetlenségem idézett elő, vagy nem is tudom, de azthiszem sok mindenről le kell mondanom. Inkább Kalter Manoról kéne olvasnia, annak, aki ezt a lószart végigolvassa, nem a nyafogásom betűin kéne jártatnia a szemét, és szegény betűk, akiknek ezt kell a hátukon cipelniük. Lettek volna részei inkább egy szép vers, vagy egy érdekes ismeretterjesztő szöveg betűtársadalmának, de nem, nekik egy lepusztult, kopár, koszosbarnáskékesfehér telepen kell álldogálniuk, várva a magasztos megváltásra, hiszen biztosan a betűk is eljutnak egyszer a nirvánába. Egyszer biztos minden, nem csak az élőlények lelkei.

De ez mind hülyeség?