Nyugtatóként funkcionáló Chopin zenemű szól a háttérben, miközben művemet alkotom éppen. No melyiket. Eztis, meg ezt a Kalter Manót is. Csak tudnám, hogy miről szól. Mindegy is.
Nos. Eddigről. A nyár nagyon eseménydús, pont annyira, mint eddig soha. illetőleg, semmi sem történik, csak van esemény. (mégilyet.) Ezt persze még magamnak is meg kell magyaráznom, merthát valljuk be, egészen érdekes eszemfuttatás volna ez, ha lenne ilyen, de nincs, és ezzel én magam is tisztában vagyok, dehát, egyeseknek jobban megy a mellébeszélés, mint ketteseknek.
Tehát CSB-t követően csoportos csoporttalálkozók tömkelege után leugrottunk Almádiba P. Lillával, és kellőképpen leégtünk a balaton vize fölött lebegve az óriásúszógumikon. Nekem abból ilyen neonrózsaszín jutott, de nem néz ki rosszul.
Aztán Hévízen megérezhettem a leégés melléktermékét, a hámló bőrt dögivel a lakásban. Deott jóvolt a kicsit sós és sajtos pizza. Mostmeg ugye megyünk Lillával Mikiegér meg Petra után Kapolcsra Manci nénihez a Dózsa utca tizenhárom szám alá, de mi valójában megszegjük a magyar nyelv csodás törvényeit, és inkább benn a kertben sátorozunk le. Ottaztán párnapi vigadozás, egykis sziget, talán egy nap. Az első jó volna Emil.RuleZ! meg Manu Chao, meg a kis Mano Negra, aztánmegmár készülhetünk a kettőezerhetes-kettőezernyolcas tanévre.
Jajj. Hát kell ez nekünk?
Nekem nem. Én Költő leszek, vagy író, mint Kalter Manó, vagy agykutató. Patológusi álmaimat meg szertefoszlattam, mert az talán kevésbé izgalmas. (persze előbbieket bárki megcáfolhatja.)
Néha már rémálmaim vannak a sulit illetően. Meg Vérfarkasokat és Moncsicsiket is. Az a csúszós, és hideg kőpadló, és a fehér falak, a recsegő parketta a rajzteremben, és én folyton a padlót nézem...De valójában. Az iskola csak arra való, hogy bejárjunk, és nincs más dolgunk, mint figyelni az órán, otthon megtanulni a dolgokat, ami nem nagy feladat, és néha izgulni, hogy vajh, mi lesz holnap, reggel stresszesen kelni, hogy baszki, már megint, de amint vége, akkor végre vége, és előrébb léptünk az életünkben.
Ez nagyon szép, és nagyon jó. Majd ehhez tartom magam. És nem próbálom meg folyton kitörtni kezem-lábam, csakhogy ne kelljen bemenni.
Aztán. Most következzen valami aktuáltéma.
Megtaláltam közös dalunkat József Attilával. Meg azokat a régi és használható szerzeményeket, és rádöbbentem, hogy vénülünk. Lassan betöltöm a huszat (de tényleg lassan) és még kocsim sincsen. Bár. Úgy érzem nem is nagyon izgat.
De milyen szépek voltak azok a régi szép idők, amikor csak megjátszottuk, hogy van valami baj, még mostis, de a gyerekek túl gyorsan felnőnek manapság, és hamarosan már nem kell jó színésznek lennünk ahhoz, hogy sikerüljön a jelenet. Megvoltak a témáink. és órákon keresztül tudtunk beszélni róla, és fűztük tovább, ahogyan azt kell, mert minek hazudozzunk, de ilyesmik márcsak közeli barátok közt esnek meg, és nem olyan sokszor. Mostmeg. Itt ülök, és magamnak írok egy blogra. Olyan dolgokról, amik engem érdekelnek, és nem veszem figyelembe a blogomat olvasók nézeteit, meg az érdeklődési körüket, és ezért van az, hogy ezt a blogot csupán csak ketten olvassák, a többiek megcsak nézik, és inkább elmennek megnézni az iwiwjüket.
Tehát. Író sem lehetek.
Persze nem szomorít el.
Mert a világ tökéletes.

Bild: Clan Destino. Azért van itt, mert nekem tetszik, habár így már ketten lőnek az olvasóra. Egy majom, és egy ember.