2010. június 29., kedd

Mayberian Sanskülotts

Mayberian Sanskülotts 14-én a Hunniában.

Csak azért hirdetem ennyire, mert a zenekar két tagja közül az egyik én vagyok.
És ezzel most nagyon rácáfoltam önmagamra.

2010. június 26., szombat

Hello Anyjesus!


Keresem életem szerelmét, legjobb barátját, aki szeret, és akit én is szeretek, és a tenyerén hordoz, és akire felnézek, és aki lehet szemüveges is, mert az olyan szekszis. (haha)

Ha valaki úgy érzi, ő az, akkor adhat szerenádot az ablakom alatt. Annak nagyon örülnék, de igazából tökmindegy.

2010. június 25., péntek

Aztaa.


Tisztára durva. Ma negyvenegyszer nézték meg a blogomat, és senki se reagált semmire semmit. Ja de. Két kurva. Dehát kurva. Nemde?
41. Negyvenegy.
Ilyen még sose volt.

2010. június 24., csütörtök

rohadék szar.

gyűlölök mindenkit, aki közelebb jön hozzám.
dögöljenek meg. fasz. ez is idegesítő biztos, de bazdmeg. ezvan.


különbenmeg kurvajó minden.
Kedden végül egyedül sétáltam el az Ó utcáig a Balaton után, ami amúgy szar volt. Szétestek, érfelvágás se. Unalmasnak mondanám, már majdnem sírtam azon, hogy ott vagyok.
Talán túl sokat vártam tőle, de az előtte fellépő kézi Chopin nevű zenekar több, mint tökéletes volt. Gyakorlatilag egyedül a húsz évvel ezelőtt volt fiatalok tömegében, alkohol, cigi, tánc, néhány béna srác, akik nem láttak még lányt, és mindettől olyan volt, mintha húsz évvel ezelőtt lennénk, bár akkor még épp nem éltem, de már majdnem, és fiatal lennék, és jött az az öregember, és mesélte a régi sztorikat, a régi emberekről, régi helyeken, és olyan, mintha most is olyan lenne, közben már eléggé nem.
Kiesett a gyeplő a kezemből.
Miközben hazafelé gyalogoltam gondolkodtam, ami igen ritka, mert jobb nem gondolkodni, csak énekelgetni magamban, bár valahol az is gondolkodás. Valami olyasmin gondolkodtam, hogy, amik eszembe jutnak, még magamban se merem letisztázni. Nem tudok naplót se vezetni, mert félek, hogy hirtelen meghalok, és ezért elolvassák, és mivel az a naplóm volt, ott túl őszinte voltam, de a legőszintébb dolgokat sosem jegyezném le. Soha.

2010. június 16., szerda

Rossz vagyok.

Ne velem kezdjetek.

2010. június 14., hétfő


Túl a szép hegyeken, Bejrúttól nem messze, a titkok kertjében élt a világ utolsó ismeretlen színe.
A titkok kertje a Sötétség Hercegének földjén húzódott, és ami nyilvánvaló, hogy titkos volt, és sötét, hiszen ahol a herceg uralkodott, ott bizony a sötétség is. Máskülönben nem a sötétség hercege lett volna.
Az emberek számára a herceg birodalma láthatatlan volt, csak annyit érzékeltek, hogy vaksötét éjszaka lett egyszerre, amint beléptek a láthatatlanul fekete kapukon, de behunyták a szemeiket, sóhajtottak egyet, és a sötétség szertefoszlott. Számukra csak egy pillanat volt. De az utolsó ismeretlen színnek a leghosszabb, legreménytelenebb sóhajok voltak azok a röpke lélekzetvételek, álomszerű magányűzők, és igen ritkák is.
A szín szerényen élt a kertben. Csöndesen, csak egy dalt dúdolt egész nap, hallgatta a madarakat, simogatta a kígyókat, és a fák közül nézte a fénytelen égboltot, ami a kert fölött gomolygott. Néha úgy érezte, hogy az, amiben élni kényszerül csupán a saját érzéseinek kivetülése, hogy a reményvesztettsége, a magánya, és a titok, ami körülveszi, teszik szomorúvá az erdőt.

2010. június 13., vasárnap

Tinédzserkorunk alkonyán jönnek a megoldhatatlan zűrök, és sírunk, hogy sosem voltunk igazi punkok.

Kicsit újítottam a blogon, de még szar, csak most nincs kedvem tovább csinálni.

Amúgymeg Kalter Mano világát kissé szem elől tévesztettem, új dolgok érdekelnek, és majd azokról írok. bár asszem már senki sem olvassa ezt a blogot, mert túl rég írtam bármit is.

Csak igen. Hát változnak a dolgok. Jó gyorsan, észre se venni, és végig olyan üres vagyok. Krónikus ürességérzet. Azt sem tudom, mi mikor történt, filmszerű az egész, nem értem a kapcsolatokat, nem tudom, kiről mit gondolok, mit érzek, mert közben nem is érzek, minden olyan szaggatott, és gyakorta ölnék a semmiért, kedvtelésből, máskor meg rájövök, nincs is hozzá kedvem, se erőm, egyszerre gyűlölök, és érzek együtt mindenkivel, és igazából ebben a pillanatban csakis a Víg Dal egészével tudnám kifejezni, amit érzek, bár azzal se teljesen, de azért igen.

Ezért most bemásolom ide a szövegét. Bár ilyet sose szoktam. Meg nem is szeretek ilyet csinálni, mert szar.




VÍG DAL 1994. október

Kitört a vulkán, ömlik a láva
Szerelmem szeretlek, minden hiába!

Átengedem magam a sodrásnak,
nem számit semmi nem érhet bánat,
átengedem magam a sodrásnak,
engedek az áramlásnak.

Engem most már baj nem érhet,
elveszve is, akkor is csak téged,
téged kívánlak mindenemmel,
más karjában hideg szívvel.

Veled együtt a remény is elhagyott,
pogány, hitetlen, száműzött vagyok,
veled együtt a remény is veszett,
veszett kutyaként rohanok utánad,
ártatlan vagyok, szétfeszít a bánat,
meggyaláztál, ez gyalázat!

Semmi sem drága, nincsen kincsem,
elveszett minden, vesszen el minden!
Lelkem a porba, sárba tiporva,
karomat leejtem, nincs kit megölelnem.

A városon homály, a szememen hályog,
nem számít semmit, belülről látok.
Aki bátor az velem tartson,
a reményből nehogy kiapadjon!

Rotyog a fazekam, sikítnak a békák,
kígyók sziszegnek, adok uzsonnát.
Piócát teszek a melledre,
meglátod Kedves, nem lesz ellenedre.

Szoknyák söpörnek, izzanak a keblek,
sötét vermek, eltemetnek,
átölelnek gyilkos karmok,
hagylak futni, Kegyetlen Zsarnok!

Harangok zúgnak, megint nász van,
új élet születik örökös gyászban,
harangok zúgnak megint temetnek,
ássák a síromat, ássák a vermet!

Aj, Azazelló, nagyon nagy a baj!
Az Ördög sem tudja, velem vajon, mit kar!
Elment a Herceg a fehér lovon,
hol van az én Rogozsinom?
Hol késik az én gyilkosom?!