2008. április 14., hétfő


Hétfő. Tegnap konkrétan még azt érezte, hogy a világ bizony, bizony ellene fordult. Persze felkelt, és eszébe jutott, hogy hm, a Világ, hű hitvese mindenkor és mindenkinek, már mégsem fogja a sírba vinni egy nyomasztóan csendes és hűvös szellőtől átfázott kedd délután, merthogy a hétfőt azért még megnézné a sarkon, amint flegmán cigizik, de ma. Ma már komolyan más. A szemei már egy ideje nyitva várják, hogy a szar tükröződjön az üregük hátsó falán, csak az agya nem bír még kilábalni a titokzatos REM szakaszból. Mano felül, nevetgél egy kicsit, hogy haha, milyen vicces is ez az egész, aztán mezítláb kimegy a fürdőbe, megmossa az arcát, és a vörös szemeit, amik már komolyan elérték a szembeesési szögek legfelső beesettségű fokozatát, eszik egy kis fogkrémet, ami egy ideig helettesítheti a reggelit, éshát kéznél van, meglátogatja a klót, ami talán a napjának eddigi legjobb részét képzei, hiszen ki ne tagadná (pedig sokan megteszik), hogy mekkora megkönnyebbülés ez a kis hétköznapi csoda, aztán jöhet a reggeli szaratós kávé, biokenyér és tetszetősnek csöppet sem mondható tükörtojások (mégiscsak párosan jó hullámvasutazni egy ember bélrendszerében) és csodálatos napfelkelte a lakótelepi házak háta mögötti helyről, konzervboldogság formájában.

Öt óra lett, Mano elkészült, és felkészült a hétköznapi megpróbáltatásokra, mint rendkívüli hétköznapi hős, ésmár lenn is áll a villamosmegállóban. A fejében olyasmik járnak, minthogy: "anyád" meg "mit jön ez a vénasszony nekem a szatyrával, megfordulok, és megkéselem" ezenkívül még valami aktuális popsláger, ami a szerelem csodájáról szól, vegyülve a Soft machine Why are we sleeping? című számával, és Mano megtöbbenten konstatálja, hogy nem is lenne belőle rossz DJ, de inkább nem keveri lemezek és hangjegyek közé magát. Inkább ezt a napot is eltölti úgy, ahogyan szokta a hétfőket.
A villamos megérkezett, ő folszáll rá, megnyugszik, mert viszonylag szimpatikus szoborarcú emberekkel kerül egy kocsiba, csak a vezető hangja zavarja egy kicsit, de erről már igazán nem tehet, és azzal magyarázza ezt asokkoló tényezőt, hogy Isten biztosan tudta, hogy mi ezzel a célja. Lassan elérkezik az Üllői útra, leszáll, befordul a sarkon, leül egy ház harmadik mélyedésébe, mert az előző kettőenk enyhén szólva húgyszaga volt, és írni kezd.
Előbb megír egy nekrológot, ami kicsit lelombozza, azután egy novelláját javítja át kiadható állapotúra, hátha az újság fizet érte valamennyi, mert a múltkori is tetszett nekik, majd ismét útnak indul.

Az irányt Mihalics lakása felé veszi, amit mindig irigyelt egy kicsit a tetőkert miatt, de még sohasem árulta el Mihalicsnak. Egyébként senkinek sem.

Menet közben a virágárus lány rámosolyog, ő is kicsikar magából egy szemöldökfelhúzós sármvigyort, habár legszívesebben köpne egyet. Ki tudja miért. Ilyen kedve van már egy ideje, úgy egy hete, se legalább megvolt a reggeli kávé.

Miközben tovább megy a lányon gondolkodik. Hogy vajon miért mosolygott rá. A karikás és beesett szemű, nyeszlett öregedő fiatalemberre, vajh mivel érdemelte ki ezt az izomcsoportokat megmozgató másodperces élményt? Tényleg nem tudja.


Talán az a lány volt a legszomorúbb, csak éppen mosolyra húzta a száját egy boldognak tűnő személy, akit megmosolyogtatott egy másik boldognak tűnő személy. Jobb, mint a reggeli vizelés.


Palackozott konzervboldogság a napsugarak tündérkönyvéből.

Bild: Mano és a növények kórusa.

2 megjegyzés:

Gáborszky Zábor írta...

Csengetett. Tudta, hogy ő jött. "Mi a faszt akar?" - futott át az agyán, és máris gyűlölte, ezt is. Azaz szakadtlanul így érzett, mialatt mindig kikanalazta a lehetőségek utolsó megsavanyodott kis maradékát, hogy maga áskálódhasson az őrjítő mániákba öltözött lényéből. Hol ide tette az embert, a tenyerében szerette nézegetni, hol palackba zárta a szellemet. Az Istenért se akaródzott neki a felállás. Most nem kellett várni. Nem akarta mindig. De soha sem mondta. A fara olyan kivételesen kényelmesen süppedt az ágy szennyes matracába. Meg se izzadt és mégis úgy érezte a mocsok csak úgy beissza magát a bőrén keresztül. Elhesegette a kételyt, ami távoztában levetette karját a szeméről. Látta, hogy egy megszenvedett, bár objektíve munkáját végzett zsebkendő akar arcába esni a felső ágy zónájából. A gerince finoman ívelődött, a feje a fal síkjával érintkezve zárt egy derékszöget. Mindenkinek éppen jó volt. A világosság egyetlen beszűrődő sávja a retkes kis maradványt ragyogta körbe. "Egy hang se. Úgyis elment. Vagy majd. Addig vár itt is, mint mikor nézi hogy surran le spirális örvénylésben a búcsúzó fekália a madzag megrántása után...Ennyi. Aztán jól befúj. És hagyja a fullasztó magnólia szagot leplező gomolyaggá nőni. Röhejes... Csak addig. Marad..." - nézte, de a zsepi dacosan rántotta magához a fizika törvényeit. Egyre közelebb és közelebb simultak egymáshoz, hogy szorosan hálhassanak a továbbiakban is. Bravó! A kurva koszos leheletnyi lepel már egészen fehérnek tűnt.

Röhögött rajtam a tiszta dög és megrekedt az óra mutatójának kattogásában. Kisiettem. Hátha még utolérem a lépcsőházban... Hiába, ha egyszer az ember nem ér többet egy jó, reggeli kávénál.

QA írta...

A reggeli kávét tekintve, kössük össze a kellemeset a hasznossal és Mihalics János Joachim Efrájim Kishonttal. Így már önmagában a kávé többet ér a saját kávé testénél.
Hátakkormeg?