Milyen sűrű a beosztás. És mégsem. Hát megint a tavaly nyár dilemmájába kell, hogy essen? Az olyan nyáréba, amikor sehol senki, és mint a hétköznapok egyszerűségében a magányhoz kell fordulnia? Mennyire sok itt a kérdés. A válasz természetesen egyből érkezik: igen. Ennek most is így kell lennie, kedves Kalter Mano. Hiába, a WKG nem nyugszik, sem a többi mozaikszóval ellátott, titokzatos szervezet, amely élhetetlenné teszi a júniustól szeptemberig tartó röpke, ámbár mégis csodálatosnak festő időszakot.

Mano gondolatmenetének megszakítása gyanánt kitenkintett oldalra, és meglátta magát, a megdöbbentő, ám mégis megkapó Magányt. A leginkább azt utálja benne, hogy olyan elegáns, és folyton drága szivarral kínálja, olyannal, amilyenre neki nem fut, csakhogy méginkább érezze az egyenlőtlenség nyomását.

A Magány mai látogatása alkalmával sötétzöld szmokingot viselt, hozzá tökéletesen kiboxolt szteppcipőszerűséget, selyemsálat, és vastag keretes szemüveget, ami másoknak irtó hülyén tud állni (de mégis hordják), viszont rajta nagyon jól mutatott. Nagyon kellemes látványt nyújtott, főleg a kaktusz fagyija, amit óvatosan eszegetett.

Mano köszönt, Magány szintén, de olyan filmbéli strandsármőr módon, amitől Mano kicsit megijedt. (ennyire nem lehet rossz a helyzet)

- No, hogysmint Klater Mano?

- Úgy gondolom, tudod, ha már egyszer jöttél.

- Aha. Szivart? - magány elővette szivarosdobozát, kinyitotta, és jó nagyot szippantott belőle.

- Nem, kösz. - Mano másodpercekig bámult ki az ablakon, csakhogy ne azokat a drága kubai szivarokat kelljen neki, majd megkérdezte - Te, Magány, mondd csak, úgy tervezed, hogy egész végig itt maradsz? Vagy csak mondjuk ezen a héten?

- Nos, azt hiszem ez csak rajtad múlik.

Hidegrázás, depresszió, alvásszavarok, három az egyben. Móka és kacagás az élet, ha Magány ott van az emberrel. Reggel, délben, este, és minden más jóbarát szerepét átveszi. Nem jön az ihlet, a munkakedv, az álmosság. Mano soha nemis értette, hogy miért épp Magány lett a magány. Igazából rendes, és ő nem is képzelné, hogy ez a dolog lehet ennyire jólöltötzött. Úgy vélte, hogyhamár egyszer sokat lesznek együtt, rá is kérdez.

- Mondd csak...öhm...Miért pont te vagy a Magány? - Mano rámeresztette óriási szemeit Magány egyenes orrára, azután mindenfelé nézett, mert Magány késlekedett válaszolni, így Mano jogosan hihette, rosszra kérdezett rá.

- Nos, pajtás, a helyzet az, hogy engem mindig sokan vesznek körül. Egyszerűen imádom, és ez, hogy itt ülök melletted, ez csak egy munka, a hivatásom, amit szintén imádok.

- És, miért nem vagy levert? Vagy legalább szakadt? Vagy sokkal egyszerűbb?

- Azért, mert akkor nem ellensúlyoználak téged. Nem hagyhatom, hogy belebetegedj a folytonos pipázásba, és a szalámivásárlásba, meg az üldözési mániádba. Az nem lenne egészséges.

- Ellenben az, hogy veled beszélgetek, az, nemde?

Magány erre a kérdésre nem válaszolt, úgy tett, mintha teljesen belefeledkezett volna a szivarfüstbe, majd folytatta:

- Amúgymeg. nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a munkája. Gondolj bele. Nem lehetek egyszerre több helyen. Belőlem is csak egy van. É vagyok a Nagybetűs Magány. Merthogy van kisbetűs is. Ő például a depressziósok tehetetlen magánya. Mint mondjuk azé a bankár Emmusé, tudod, akinek barna kosztümje van, és vékony orra. Tehát sokféle van ebből is. Van kedves, meg gonosz is, és számító meg barátságos, olyan is, aki helyettesíti az anyádat, és olyan is, aki teljesen titkos. Róluk még én se nagyon tudok.

Mano nem jutott szóhoz, de eljátszotta, mintha mindig is tudatában lett volna ennek a ténynek.

- Hát. Igen. - mondta tettetett hozzáértéssel - ez így is volna rendjén, de mi van az öltözékiddel?

- Nos, aki jól csinálja, annak jól megy. - és rávigyorgott Manora azzal a reklámarcával - Akkor most mennék is. Majd talán jövök még, Kalter Mano. Az ég áldjon!

És Magány, a Nagybetűs Magány átlépte a küszöböt, majd szteppcipőjében átszteppelt az út túloldalára.

Mihalics csöngetett.

Bild: Titkos, huszadik századi magány.