Minekutána a világ teremtményei Kalter Mano fejében egy pénteki pillanattól kezdve két pártra tagolódtak, már nem bírta a stresszt, és ismét magányra vágyott, helyesbítve, most vágyott, a múltkor meg nem. Természetesen Magány vette a lapot, és nem is zavarta Manot. Ő annál sokkalta udvariasabb, és előrelátóbb, mintsem bekopogtasson két bőrfotellel a hátán, hogy: Nohelló Mano, hoztam neked két vadonásúj bőrfotelt!

Mano tudatában volt mindennek. Annak, hogy Magány miért nem jön. Így elgondolkodhatott.

Fejében a nyilvános megaláztatásról, és a majd jól odamondunk- féle nyílt beszédről alkotott paranoiái vegyültek a Napfény járja át a szívem újra kezdetű régi nyári slágerrel vegyülve. Kételkedni kezdett. Legfőképpen az emberekbe vetett, nehezen felépített hitében, ami már majdnem a bizalom legfelső fokát súrolta, de most leomlott a vár, és Mano igen bizalmatlanná vált. Végigfutatta az agyában Kertecs Amália minden szavát, amiket úgy magára vett, pedig, pedig nem feltétlenül hozzá szóltak. Ami Amáliát illeti, csalódhatott volna benne, de inkább magában csalódott. Jajjég, micsoda szar alak ez a Mano. Persze Lájer Kató és Ersmuttler Jeromos vígasztalgatták, hogy ugyan Mano, hát nem neked szólt. De hiába. És történetesen ekkor szakadt ketté a világ.

Ezt követően dominálni kezdett az unszimpátia, az üldözési mánia, az önzés, és az antiszocializmus.

Mano aztán levitte a szemetet, és mindez benne volt. A kukásautó bedarálta, a szeméttelepen elégett, a gőze már a város felett száll.

Bild: Prisztrungler Baltazár antiszocializmusa csúcsán. (neki is elmúlt)