2008. november 30., vasárnap


Mano már készülődött. Összeszedte az összes szürke pamut boxerét, meg a csíkosakat is, kötött pulóverét, meg a kárókockásat, a gyönyörbarna kordgatyáját is, amit azért szeretett, mert nagyon kényelmes volt, és amikor hordta, a napjai jól sikeredtek, a gombos pólóit, meg a gyűrött ingjeit, és a kedvenc lyuksötétségzöld sálját, és bedobta a lomtalanításon guberált bőröndjébe.
Mindig is imádott utazni. Mert utazáskor érezhette, hogy mennyire nagy a világ, és mennyire, mennyire, mennyire...amikor megy a vonat, és sötét van és esik az eső, annak mennyire jó még a szaga is, és arcüreg gyulladása sem tarhatja vissza, hogy teljesen kinyissa az IC ablakát, és hagyja, hogy arcul csapja a nagyvilág. Szerinte ez éppen annyira romantikus tud lenni, mint a szivarozás. És a kettő együtt. Kánaán.
Érezte, hogy Isten teljes odaadással szereti, és mindenkivel meg akarta osztani Isten teljes odaadással való szeretetét. Csak az ő életében tényleg fontos dolgok töltötték meg az agyát, és elképesztően boldog volt. A lelke óriásivá vált, csak be volt zárva a kedves kis Kalter Mano kinézetű testébe.
De tudta, hogy amint elindul a vonat, a leke szétszéledhet a világban, a jószagú Atyaisten hűvös, vírushordozó, romantikusan gondolatzabolázó téli menetszelével.

Nincsenek megjegyzések: