-Te Mihalics. Én nem értem az embereket.
-Én se Mano. Akkor nem ülnék itt.
-Igaz.
Kávéjukat iszogatták, mintha odakinn semmi se lenne. Mintha ez a szoba, meg a két fotel örökkévaló volna, és csak ezek az állandó semmi érzések léteznének.
Manot mindeközben elgondolkodtatta az, hogy vajon jó lehetne-e, ha így maradna minden. Ha feladná a mégjobbat, ami rossz is lehet, az állandóan átlagosan jóra. 
-Te Mihalics. Jobb lenne?
-Fogós.
Igaza lehet. Ha kilépünk innen, ha csak vizelniük kéne kimenni, akkor már vége szakadna. Ha rájuk törne a szükség, akkor már nem volna meg az állandóan átlagosan jó, csak az átlagosan jó. Tehát. Igazán felcserélhetnék az örökös szaratóskávézgatást a fotelben valami izgalmasabbara. Valami szuperhős-szerű dologra. Hogy ne csak álmodjanak róla, hogy egyszer belőlük lesz a legnagyobb Magneto, hanem tényleg. Legyen is úgy.
-Te Mihalics. Szerinted?
-Ravasz.
-Ravasz?
-Az.
Beleszürcsölt a kávéjába, és Manoból kiapadt az előbbi felismerésének összes eddigi lelkes szikrája. Rádöbbent valami másra.
Inkább szürcsölgetett ő is.

Úgyistökmindegy. Magneto már úgyse lesz belőle.