2009. február 3., kedd

Kedd este van.
Mano kényelmesen ücsörög a foteljében, miközben teljes mértékig kiélvezi azt az életében ritkán megforduló érzést, amikor elmondhatja magáról, hogy teljesen eggyé vált a világgal. Úgy érzi, hogy tényleg itt van, teljes egészében, érzi a gravitációt, az őt körülvevő levegő érintkezési felületét a testével, azt, hogy a az utcalámpák nem azt a szintet érintik a fényükkel utoljára, ahol ő ül, de mindezzel együtt az egész világ egy nagy viasztömbnek tűnik számára, és ebben a pillanatban megállt az idő.

2 megjegyzés:

György írta...

Milyen jó! Én görnyedt háttal nyakambaveszem mindennap a szürke szmogos várost, és várom, hogy vége legyen a hétnek. Egyetlen örömöm az, amikor suli után beülök ebédelni a kékfazékba, és annyira teleeszem magam, hogy hazafelé úton végig csuklom...

A róka. írta...

Dehát. A világ csodálatos. Cucikám. Csak nézz körbe. Szerintem ha lesz is apokalipszis, még annak is lesz jó oldala.