Kalter Mano elhalad az előszobai tükör előtt, így kénytelen-kelletlen belenéz, és mi mást látna, mint önmagát.
Első pillantásra pont olyannak, mint bármikor, amikor hasonlóképpen megpillantja a tükörképét, de most mégegyszer visszanéz, és nem hisz a szemének. Nem azt az átlagosan beesett tekintetű, de mégis megnyerő külsejű Kalter Manot látja, hanem valami egészen mást...
Csak nézi a véreres szemeket, a szürkéssárga fakó bőrt, a lefelé konyuló szájat, a véznaujjú maki kezeihez hasonló kezeket, a nyakat, ami már megkeseredett tartani a beteges fejet, és rájön, összeségében egy haldokló szörnyet lát tükörországban.
Alig vesz levegőt. Az üvegesen szomorkás tekintete egyszerre dühödt lesz, és gyilkolhatnékja támad. Minden vágya, hogy kiírtsa azt a szörnyet, azt az ocsmány férget, ami ugyanolyan vérben forgó szemekkel nézi őt, és szuszog az indulattól, azt a szörnyet, amelyik épp ugyanúgy nem érti, miért és hogyan történt ez, mint ő maga.
Az ereiben vér helyett már csak tiszta erőszak folyik, masszív agresszió, és dohányfüst keveréke, és gyötrelem, és kővel vannak körbe véve, és nem tudnak kitörni. Csak ökölbe szorítja a kezét, és az ajkát harapja, miközben undor kanyarog az orrán a szája felé.
Már nincs kedve élni.

Még utoljára bekopog a tekintetével a tükör túloldalára, de már úgy érzi minden mindegy.
Sírnia kéne, de egy átlagos munkaerőnek erre igazán nincs ideje.