2010. március 26., péntek

Mindent túldramatizálok bazdmeg

Nemrég értem haza Nyíregyházáról, ahol két nappal ezelőtt vette kezdetét a 19. Országos Rajzverseny és Gyengébb Idegzetű Maradék Reményekkel Teli Gyermekek Nyilvános Kínzása És Életkedvelvétele.
Ez idő alatt alig ettem, mert étvágyam se volt nagyon, és aludni is nehezemre esett. Emiatt inkább bagóztam. Nem tök mindegy? Az élet vége úgyis a halál. Elég jól meg van ez komponálva.
A rajzaim botrányosan szarok lettek, és szégyellem is magam miattuk, és remélem, hogy senki nem látja őket többé. Ezt most nem csak úgy mondom, mint ahogyan szoktam, hanem a legkomolyabban.
És most megszűnt bennem valami. De csak legmélyen, legbelül. De pontosan tudtam már az elején, hogyha nem érek el semmit, akkor ilyen lesz minden. Mert ez volt az egyetlen kapaszkodó, ami hozzákötött egy emberi élethez. Igazából nincs kedvem semmihez. Megint.
Mindenben megbuktam.
Kínszenvedés volt.
Az a hülye papír, a steril terem, az új táblák, az ellenséges légkör, az idiótán negédes, de egyszerre agresszív tanárok, az a túl sok ceruzasercegés, a szakadatlan munkakényszer, a tízperces szünetek, a falak szaga, az emberek tekintete, a zsúfoltság, a túl sok piros jelzés, a beszélő lámpák, a kihaltság, fekete-fehér, fekete-fehér, fekete-fehér, pecsét minden lapon, a rajzok ömlesztve a falra téve, megölnek, szétmarnak a fixatív-bőrükkel, a hülye beszéd, hogy bárki nyerhet, és mindenkinek gratulálunk, de csak egy nyerhetett,

és amúgymeg lófasz.

3 megjegyzés:

Piroslebeny írta...

kikéne írtani az összes ilyen hülye elvárást elverést

Yashwant írta...

Másokat nyilván nem zaklatott fel ennyire ez az egész. Csak én vagyok ilyen gyenge biztos.

Édes Piroska írta...

sosemértettemmiértelmevanarajzversenyeknek