Kedden végül egyedül sétáltam el az Ó utcáig a Balaton után, ami amúgy szar volt. Szétestek, érfelvágás se. Unalmasnak mondanám, már majdnem sírtam azon, hogy ott vagyok.
Talán túl sokat vártam tőle, de az előtte fellépő kézi Chopin nevű zenekar több, mint tökéletes volt. Gyakorlatilag egyedül a húsz évvel ezelőtt volt fiatalok tömegében, alkohol, cigi, tánc, néhány béna srác, akik nem láttak még lányt, és mindettől olyan volt, mintha húsz évvel ezelőtt lennénk, bár akkor még épp nem éltem, de már majdnem, és fiatal lennék, és jött az az öregember, és mesélte a régi sztorikat, a régi emberekről, régi helyeken, és olyan, mintha most is olyan lenne, közben már eléggé nem.
Kiesett a gyeplő a kezemből.
Miközben hazafelé gyalogoltam gondolkodtam, ami igen ritka, mert jobb nem gondolkodni, csak énekelgetni magamban, bár valahol az is gondolkodás. Valami olyasmin gondolkodtam, hogy, amik eszembe jutnak, még magamban se merem letisztázni. Nem tudok naplót se vezetni, mert félek, hogy hirtelen meghalok, és ezért elolvassák, és mivel az a naplóm volt, ott túl őszinte voltam, de a legőszintébb dolgokat sosem jegyezném le. Soha.