2011. február 18., péntek

Este volt. A villamoson halálszag terjengett. Éppen, mint minden átlagos estén.
Legalábbis avatatlanok számára úgy tűnhetett. De valaki, aki az ajtó mellett lévő nyitható ablakos egyes ülésben ült, tudta, hogy a megszokott hazatérő családapák, és félrészeg fiatalok között megbúvik egy porszem a gyehenna kínjai közül.
Emberünket nevezzük továbbra is Kalter Manonak.
Mano is csak a lakásának szagát akarta beszippantani, alig várva a pillanatot, hogy végre levehesse az egész nap a lábán sorvadó cipőjét, leülhessen az antik bőrfoteljébe, és egy ízletes vacsora társaságában megnézhessen egy x-akták részt. Természetesen a villamosút hosszú, és altatóként hat minden, a nap nagy részét viszonylag hasznos, ámde hosszútávon fárasztó tevékenységgel eltöltő egyén számára, akár Mano.
Akár Mano, aki egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ma is csak kifelé kell bámulnia az ablakon, amin néha keresztülnéz az utcára, néha magát nézi benne, néha meg a többi embert, kihasználva az üveg, a neoncsövek, és külső sötétség együtthatójaként kialakuló féltükör-reflexeket. Képtelen volt elsikkasztani magában azt az aggasztó érzést, ami azt sugallta számára, hogy -ember, itt valami bizony nagyon nincs rendben.-
Így tehát megerőltetvén a sajtónyomorban eltompult agyát, gondolkodni kezdett, hogy valójában mi is aggaszthatja, miközben a szemközti ülésen alvó nőt nézte.
Az ajtót bezárta reggel, erre határozottan emlékezett. Persze, ha nem, akkor most, hogy már este lett, igazán mindegy. A cikket leadta a kányának, ráadásul időben, ez sem lehetett. A digitévét is beállította. Számlák befizetve. Pénz még maradt. Emil a jövőhéten jön. Ma még csak ez a hét van. Igen. Igen.
Még mindig a nőt bámulta, és elmélyülve gondolatainak sekély, ámde annál terebélyesebb óceánjában, a szerelvény a végállomásra érkezett rajta a nővel és Manoval.
Mano felállt, hogy leszálljon, ébresztgette a nőt, de a nő nem kelt fel. Soha többé.
Halálszag terjengett.
Itt volt a hiba.

Nincsenek megjegyzések: