olyan egyszerű lett volna tovább menni. csak lépni még párat, és nem bemenni a kapun. nem beírni a kódot, nem felkapcsolni a villanyt, nem felszedni a szemetet a földről, nem kihúzni a liftgobot, nem felmenni a lépcsőn kettesével véve a fokokat, nem igazgatni meg a lábtörlőket, nem csöngetni, és közben a hevederzár kulcslyukfedőjét vízszintesre igazítani, aztán nem sétálni vissza a szembeszomszéd ajtaja elé, és igazítani meg mégegyszer a lábtörlőjét, hogy miközben megteszem az odafelé vezető utat, a linóleumdarabokat összekötő csíkra úgy lépek rá, hogy az épp a talpam  közepét metssze, aztán végül jó lett volna nem belépni az ajtón, a fáradt színű lakásba, és legépelni mindezt.
és mégis mozog a föld.