Mostanság gazdag. Van annyi, hogy fussa nemesebb sonkára a hentesnél, ne csak a csodálatosan felemelő hentes szag ragadja magával a cukrászda mellett. Ameddig csak az volt, beérte azzal, nahát, most, hogy van sonka, holnap meg nem lesz, máris kéne egy másik sonka, gondolván az unokákra, akik még meg sem születtek. Sebaj, ez megfelelő indok, hogyha valaki gyanakodni kezdene a telhetetlenségére. Ezért mostanság gazdagságában nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Ha eluralkodnának, akkor változna az írásképe. Minimálisan, de természetesen.
Ha a bűncselekmény előbbre halad, akkor valaki feljelentést tesz, valaki nyomozni kezd, és akkor nincs tovább, feltéve, ha az elkövető nem valamiféle lángelme, és minden kis részletre kitekint, mert a részletek az ablakon kvíül estek, így gondol az írásképének változékonyságára is. Ha ideges, a betűi töredeznek, de ezt senki sem venné észre, csak a hasonló gondolkodású színvak grafológus, akinek a munkája az élete.
Felfigyel a hűtőn hagyott cetlire, csak egy bevásárlólista, amin csak a sonka szerepel, de egy szó, mint száz, a vonalak nem gondtlanok, mikén feszítik a sonkát, és Sherlock megjegyzi, Az elkövető férfi, huszonhárom és fél éves, beesett arcú, nagy szemű, sötét, göndör hajú, negyvenötös cipőt hord, lángelme lehet, de én átláttam rajta, mert azonosultam vele, én zseni vagyok,
ő meg Kalter Mano.
Biztos ez?
Kételkedne bennem? Csakmert asztmás vagyok? Nem tarthatok fegyvert? Nincs családom? És szeretem a pácolt heringet?
A fegyveres rendőr lelőtte a géniuszt, természetesen senki sem akadályotza meg benne.
Azt már mondanunk sem kell, hogy Kalter Mano remekül szövögette a fonalakat most is, persze csak kis híja volt, hogy a golyó éppen vele végezzen.
Hibázott, de direkte hibátlan hiba volt, hiszen csakis a géniusz sejthetett bármit, de modora végzett vele, és persze Kalter Mano ezt tudta.
Legközelebb nem ejthet hibát, még javíthatót sem.



Bild: koferánszié.