2008. február 15., péntek


Mi lehet hát rossz a csodálatos életben?
Öreg vagyok.
Dehogy vagy...
Dehogynem. Negyven leszek a télen.
Igen a télen, tizenhat év múlva télen.
Persze ez cseppet sem nyugtatta meg Kalter Manot, és érezte, hogy a hátralévő idejét hasznosan kell eltöltenie, nagyobb dolgokkal, mint a világ csendes megmentése egy dologtalan hétfő reggel. Valójában élete nagy részét azzal töltötte, hogy mások megsegítése közepette magának tegyen jót, merthát nem önzetlen ez a Mano-féle önzetlenség, de lehet, hogy még a szembeszomszéd meleg srác idős emberek életét jobbá tevő bájprogramja sem az, hanem dicsfényben szeretne úszni az idősotthonban Mari néni bodzaszörpjével a kezében, amit annyira szeret. Neki is kell, hogy valaki megdícsérje, ha már apa nem tette, mert a fiúkat szereti.
Másnap reggel Mano ráköszönt a srácra. Alfonz. Megint az otthonba ment. Eléggé boldog élete lehet. Mintha ő sem dolgozna, csak ezzel foglalkozna. Akkor lehet, hogy neki mégsem a jótékonykodással járó kikerülhetetlen jutalmak jelentik a boldogságot. Azta. Hát, akkor Mano még mosolyog is rá. Csak nehogy túlzásba vigye. Alfonz még az ő életét is jobbá akarná tenni.
Lemegy a csotrogány liftfülkében, remélve, hogy odakint süt a nap, hátha attól jobb kedve lesz. Na, Mihalics. Eltelt egy év.
Jobban meggondolva megeshet, hogy nemcsak hátulütői vannak ennek. Marandjunk abban, hogy bölcsebbek lettünk egy évvel.
A lift retkespiros gombjának megnyomása persze még így, huszonnégy éves fejjel is boldogsággal töltötte el a szívét, akárcsak hat évesen a szülei lakásában, vagy tizenöt évesen Ódor Emília kellemes társaságára gondolva felfelé menet a hetedikre.
Kint természetesen süt a nap, már amennyire kitelik neki februában, Mano fejében meg valami jazz nóta kereng, csak már legalább három napja nem jön rá, hogy mi az, nem is talája sehol, nem is keresi igazán, és nem is hallotta még soha az életben egészében, de aztért ez a dal most bomlasztja a gondolatait, így ő méginkább hiheti, hogy huszonnégy éves korára az ember kezd meghülyülni, és hogy megeshet, hogy Mari néni a bodzaszörpjével ezt nevezi bölcsességnek.
Azt az állapotot, amikor az ember már nem szenved a túl sok tudásától sem a túl kevéstől, hanem specko jedno, (igaz Ágnes?) és örömmel megy át a szomszédba a Józsi bácsihoz römizni, mert belátja, hogy szegény unatkozik, és az ember maga is belátja (ezmicsodaszóismétlésegymondatonbelül), hogy mindjárt negyven helyett hetven lesz és akkor ő is unatkozni fog, éshát miért ne kezdje most, a bölcsessége derekán a römi gyakrolását önzetlenül, de komolyan önzetlenül megsegítve ezzel Józsi bácsit?
Este van este van csöndes szellős este...Mano a kulcsát keresi, merthogy ebbe a házba még nem vezették be azt az örömteli elektomos kapunyitó rendszert, ami a magasabb közösköltségű, őket körülvevő házakban már mind be lett vezetve, és ez annyira természetes, és azzal jár, hogy Mano értelemszerűen nem találja a kulcsát. Ekkor felbukkan értelmetlen történetünk másik kulcsszereplője (uhuh...Mihalics, ezt a szófordulatot kivételesen nem a borzalmas humoromnak köszönhetjük, nem is gondoltam volna, hogy ez fog következni) Alfonz. Natürlich, Alfonz egyből ajtót nyit, üdvözlik egymást, jóestét, jóestét...
Öhm, Alfonz!
Mondja csak Mano.
Ön pontosan mennyi idős is?
Huszonhat éves vagyok.
Ó. köszönöm. Viszlát.
Viszlát!
Nos igen. Tehát Alfonz már bölcs. Mari néninek vagy ki tudja már kinek, teljesen igaza volt. Vagy nem. De mindegy.
Mano még aznap este becsöngetett Józsi bácsihoz.

Bild: Józsi bácsi hatvannyolcadik születésnapján.

1 megjegyzés:

annard írta...

ez az zita ez az????