Túl a szép hegyeken, Bejrúttól nem messze, a titkok kertjében élt a világ utolsó ismeretlen színe.
A titkok kertje a Sötétség Hercegének földjén húzódott, és ami nyilvánvaló, hogy titkos volt, és sötét, hiszen ahol a herceg uralkodott, ott bizony a sötétség is. Máskülönben nem a sötétség hercege lett volna.
Az emberek számára a herceg birodalma láthatatlan volt, csak annyit érzékeltek, hogy vaksötét éjszaka lett egyszerre, amint beléptek a láthatatlanul fekete kapukon, de behunyták a szemeiket, sóhajtottak egyet, és a sötétség szertefoszlott. Számukra csak egy pillanat volt. De az utolsó ismeretlen színnek a leghosszabb, legreménytelenebb sóhajok voltak azok a röpke lélekzetvételek, álomszerű magányűzők, és igen ritkák is.
A szín szerényen élt a kertben. Csöndesen, csak egy dalt dúdolt egész nap, hallgatta a madarakat, simogatta a kígyókat, és a fák közül nézte a fénytelen égboltot, ami a kert fölött gomolygott. Néha úgy érezte, hogy az, amiben élni kényszerül csupán a saját érzéseinek kivetülése, hogy a reményvesztettsége, a magánya, és a titok, ami körülveszi, teszik szomorúvá az erdőt.