Álmomban pillangó voltam.
Nem. Én vak, japán, férfi, és sokat dohányzó. Egy mesterséges tónál laktunk. Üveglapok voltak a tetjén, és vakságomban elvettem egy nőt. Ő is vak volt. Már aznap dohányoztam. Ami nem tetszett, azt a tóba löktem. Aztán egyik napról a másikra visszatért a látásom. Mégilyet. Ez gond. Nem is annyira örültem neki japán ,voltvak , házas férfiként, hogy régi vakságomból egyszercsak kigyógyulok, és láthatom, ahogyan a füst elszáll a dohányból a mesterséges tó felett. Hazudnom kellett a feleségemnek. Mert ő még akkor is vak volt, és az is maradt. Csak annyit mondtam, látom a fényeket. Azt mondha, ha nem volnék én is vak, akkor nem vettem volna el. Mert akkor látnám, hogy milyen. Hogy mennyire tehetetlenül néz ki. És nem bírná ki, ha amiatt válnának el útjaink, hogy egyikünk látta a másikat. Önző volt, és én is. Mit lehet tenni? Emiatt az aprócska gond miatt még többet dohányoztam a tó mellett szürkületben. A csikkek ott úsztak a vízen, és sárgák voltak, és undorítóak, de kit érdekel, egyszer elfeledtették a gyomorcsomózó bánatot. A feleségemet nem szerettem. Miután a feleségem lett, már nem. Akkor már csak olyasmi volt, mint egy hőn áhított karácsonyi ajándék. Megkaptad, eldobod. De neked van ilyen, éshát miértne legyen. Hát nekem is volt. Volt az a nő, és örültem, hogy lehet, mint másoknak.

Jobban szerettem dohányozni, mint a nőt.

Aztán bementem a konyhába. Kérdezte, hogy látom-e, hogy hol a lámpa. Miértne látnám? És mondtam, hogy persze. Aztán a feleségem meghalt. Énmeg elszívtam egy szál cigit.

Őt is a tóba dobtam.