Utolsó. Meg még kettő, és egy kis szabad levegő.
Persze ez a vasárnap is el lett cseszve alvással. Miaz, hogy felkelek négykor, fönnvagyok egy órát, aztán alszom tizenegyig, aztán felkelek, fennvagyok két órát, és alszom ötig és fennvagyok addig, amíg újra el nem alszom? (csakmert most már majdnem két órája ébren töltöm az időmet Róma szomorú, véres, izgalmas, és tanúlságos történetével.) Az éberebb pillanataimban, amikor törit tanultam elgondolkodotam azon, hogy ez a dolog nem is olyan nagyon nehéz. Már a legelején kénytelen kelletlen voltam belátni, hogy ez aztán már végképp nem az én asztalom.
De ma valahogy más volt. Valami megváltozott...(úúú azannya.) És ezt a dolgot úgy értem, hogy elolvasod egyszer, aztán mégegyszer, és még kétszer, és így lehet, hogy majd nem okoz gondot egy hármas dolgozat megírása, hiszen ki garantálja, hogy négyből legalább egy olvasást kellő figyelemmel követtünk el? Senki. De ha feltételezzük, hogy mondjuk egy és felet igen, és néminemű segítséget is belevésünk a padba,akkor minden bizonnyal semmi gond nem lehet, ha ügyesek vagyunk. Persze megeshet, hogy minden szempontból csak magunkat hitegetjük, mert lehet, hogy egyáltalán nem tudjuk, még a puska segítségével sem, vagy az egészet levágjuk. Az annyira szép volna. És a mai napon egy másodpercre azt éreztem, hogy igen. Ha rákérdeznének tudnám, mit kell mondani. Aztán elveszett ez az érzés, és elaludtam. Mindez majdnem annyira szomorú, mint Róma története.

A tartalom minimál, az értelem nulla foknál áll, de agytömés idején forulnak meg a legjobb, és leghosszabbra nyújtható gondolatok a gépteremben. Ilyenkor csalunk. Mindenki azt hihetné, hogy nagyon bele vagyunk merülve a történelem viharaiba, persze nemis. (ez onnan is látszik, hogy az egy órányi ébrenlét alatt nem lapoztam.) Még olyasmin is gondolkodtam, hogy hogyan csinálják a rúdcukrot.
De azt megtudtam.
Előszöris a cukorból karamellt készítenek. Jó sokat, majd két részre szedik. Az egyik részét színezik, mondjuk vörösre, hogy ne pártoljak el önmagamtól, ez lesz a külső színes rész, a másikat pedig még nyújtogatják, és dögönyözik (nemtudok jobb szót), hogy levegős legyen. Ebből lesz a belseje. (olyan példát láttam, amikoris a rúdban egy írás volt, ésha bárhol eltörték, akkor az írás még ott maradt) Erre is van magyarázat. Mégpedig a következő.
A nevzett vörös mázból óriási betűket formálnak, kicsit megnyújtva, majd hozzáteszik, mondjuk úgy beletekerik a betűket levegős cukorba, és arra teszik a vöröset. Aztán a nagy rudat nyújtják, és amíg szép vékony nem lesz. Ha megszáradt, akkor a nagyon hosszű cukorkát feldarabolják, becsomagolják, és már mehet is a boltokba.

Jó volt erről gondolkodni. Meg azon, hogy vajon akinek nagyobb a szeme, mint az enyém, az nálam többet lát, vagy sem?
Biztosan ezt is tudják, biztosan nem és biztosan hülyeség ezen gondolkodni, dehát Marius és Sulla közé befér egykis elmélkedés.
Arra jutottam, hogy akinek nagyobb szeme van, mint nekem, annak jó. Főle akkor, ha olyan gülü, hogy látni a szemgolyó golyó alakját a szemhéj alatt. Szerintem az szép. Vagy a csíkszerűen szűk szemek. Olyan szigorúan tudnak nézni, meg komolyan. Csodaszép, csak nehezemre esik bárkinek is a szemébe nézni.
Olyan nehéz, mert elugrik onnan a tekintetem. A beszélgetés egy játék, ami arról is szól, hogy belenézzek-e a szemébe, vagy sem.
Nem minidg jön össze.
Talán majd egyszer, egy hasonlóan rövid vasárnapon rádöbbenek, hogy ez sem olyan nehéz, talán csak egy másodpercre világosulok meg, de az az egy másodprec okot ad majd az elkövetkezendő másodpercbeni szembenézésre. Hát most megyek aludni, sikeresen ébren voltam majdnem négy órát.