Az Oktober Fest visszavár, de sajnos a halandók élete is. Még most is a német feliratokat keresem mindenütt és a maradék euóim számolgatása is itt lebeg a levegőben, csakhát...öt napos csoda, mindennek oda. Milrt nem gondolkodunk már a legelején, hogy egyáltalán el se kéne hagynunk az országot a büdös életbe, mert akkor vissza se kéne jönni, de nem. Holiday. Persze senki se bánja. Addig sem itthon voltam, és addig sem láb alatt, és nemhiába nem telefonáltam. Onnantól kezdve nem érdekelt, hogy itthon mi van, vagyhogy van-e egyáltalán valami. Aztán a kocsiban már a kurvás szakasznál, ahol az előttünk lévő személygépkocsi utasai egy kisebbfajta orgiára vágytak pénzért cserébe, kezdtem magam hihetetlenül rosszul érezni. Hogy mi ez? Mi? MI? MI?!
hülye vagy. nemhiszem el, hogy. és bérletet se vettél. de. hagyjál már. vezetek. nem érdekel. soha semmit sem csinálsz meg. csináld te. dolgozom. na persze. folyton a pénz a gond. de legyél itthon is. nem tudok. vezetek. dolgozom. hagyjál...
Hát körülbelül ekkor lett elég. És az autóban továbbra csönd. Feszült nekik, nekem meg szomorú, de ugyanakkor nem is érdekeltek, csak fogják már be. Aztán még két nap. Felváltva hívogatnak.
Mikor jössz? Majd. Érted menjünk? Ha lehetne. De nem tudunk. Akkor ne kérdezd. És hová mész? Még nem haza. Hát? Még egy kicsit el. Jó. Érted menjünk? De nem tudtok. Majd érted megyünk. Nem kell. De. Akkor értem jöttök? Nem tudunk.
tu-tu-tu-tu...
Aludnék. De akkor nem látnám azt, amit láthatnék akkor, ha nyitva lenne a szemem, tehát nem aludnék. Végig így voltam ezzel. És most fáradt vagyok. Leginkább az itthonléthez.
De itthon leszek, és visszagondolok az őszi kirándulásra, és arra, hogy mennyire jó is volt, és ezmajd éltet szilveszterig.